One glance (INFINITE - L)

Sokkal korábban indultam el otthonról, mint amennyi idő szükséges lett volna ahhoz, hogy odaérjek abba a kis klubba, ahol minden nap zenélni szoktam. Késő délutántól nagyjából estig szoktam ott tartózkodni, de mivel otthon nincs tennivalóm, majdnem az egész időmet ott töltöm, és hallgatom mások előadását. Ez okból most is vagy egy órával előbb elhagytam kis lakásom, de nem bántam. Kint szép idő volt, így sétálni is kellemes volt.

Megrántottam gitárom tokjának szíját, miközben feltekintettem az égre. Az eddigi szép bárányfelhőket hirtelen sötétek váltották fel. Összevontam szemöldököm, ahogy megállapítottam, hogy hamarosan leszakad az ég, és gyorsítottam tempómon. Semmi kedvem sem volt elázni, s mivel otthon nem gondoltam volna, hogy esni fog, ezért esernyőt sem hoztam magammal. Csak reménykedni tudtam abban, hogy legalább addig kibírják még a felhők, amíg elérem úti célom. A szerencse viszont most nem állt mellettem, mert pár perc sem telt bele, mire elkezdett zuhogni.

Feltettem pulcsim kapucniját a fejemre, habár nem sok védelmet nyújtott, de a semminél azért több volt. Egyik kezemet zsebre dugtam, míg másikkal gitárom tokjának szíját fogtam, nehogy lecsússzon a vállamról. Tekintetemet a földre szegeztem, hogy a pocsolyákat ki tudjam kerülni. Már csak a cipőm teljes elázásának gondolatára is elfintorodtam. Az kellene még ide!

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, csak az eső hangját hallottam és saját lépteim zaját, ahogy néha-néha beleléptem egy pocsolyába, amit nem vettem észre. Pulcsimon egyre több sötét folt jelent meg, ahogy egyre jobban elkezdett zuhogni. Vizes hajtincseim rakoncátlanul újból és újból szemembe hullottak, hiába tűrtem el őket mindig. Ruhám is egyre jobban rám tapadt, ami csak tetézte az egyre jobban eluralkodó rossz kedvem.

Erősebben megszorítottam a tok szíját, miközben gyorsabb tempóra kapcsoltam. Az eső egyre jobban elkezdett esni, amivel párhuzamosan növekedett az én félelmem is. Az egy cseppet sem érdekelt, ha én elázom, elvégre egy kis megfázáson kívül semmi bajom nem lenne, viszont ha ugyanez megtörténik a gitárommal, az a végét jelentené neki. Nem élném túl, ha hőn szeretett hangszerem ilyen csúnyán menne tönkre, de nem csak ez lenne a probléma. Mivel annyi pénzem nincs, hogy egy újat beszerezhessek, kirúgnának a munkahelyemről, így fizetés nélkül a házamból is kidobnának. Ha ez mind megtörténne, akkor egy csapásra vesztenék el mindent, amit eddig felépítettem az életemben.

Megráztam a fejem, hogy elkergessem a rossz gondolatokat, elvégre semmi ilyesmi nem fog történni. Habár a gitárom nem a legdrágább fajtából volt, azért nagyon strapabíró volt, és amúgy sem ázik át olyan könnyen a tok, legalábbis ebben reménykedtem. Meg egyébként is, mivel mindig velem volt a hangszer, ezért volt már sokkal rosszabb helyzetben is, és azt is kibírta. Egy kis eső már meg se kottyan neki azok után!

Még mindig a járdát pásztáztam szemeimmel a pocsolyák miatt, és mivel teljesen gondolataimba voltam merülve, nem vettem észre, hogy jön velem szemben valaki. Valószínűleg a másik sem figyelhetett, ezért nem került ki ő sem. Már épp felnéztem volna, amikor hirtelen érintkeztek a vállaink. Habár az ütközés nem volt erős, mivel egyikünk sem ment olyan gyors tempóban, de ez is elég volt arra, hogy kiverjem az idegen kezéből az esernyőt.

Meglepődve pillantottam először a betonon heverő tárgyra, majd a mellettem álló illetőre tekintettem fel. Az idegen is ugyanígy tett, s mikor én a szeméhez értem, akkor nézett bele ő is az enyémbe. Tekintetünk összekapcsolódott, és hirtelen sokféle érzés öntött el. Az idő mintha megállt volna körülöttünk, s én nem láttam mást, csak őt. Aztán egy pillanat alatt leforgott szemeim előtt a kettőnk jövője.

Szívem hevesen dobogott, pulzusom az egekben lehetett, bár nem értettem, hogy miért. Talán tetszhet ez a lány? Hisz semmi különleges nem volt benne… Barna szemek és szintén barna, vállig érő kissé göndör haj. Alacsonyabb volt nálam talán egy fél fejjel, és az alakja se volt kiemelkedően jó, engem mégis teljesen megbabonázott.

Nem tudom meddig állhattunk így az esőben csak egymást bámulva, teljesen megfeledkezve a körülöttünk lévő világról. Akkor, abban a pillanatban nem létezett számomra senki más, csak ő. Ahogy szemeibe néztem, olyan volt, mintha a lelkét is láttam volna: tudtam, hogy őt nekem teremtették, hogy ő a másik felem, aki ha azt mondaná, hogy ugorjak le egy hídról, megtenném.

A meghitt pillanatot végül én szakítottam meg, ahogy felvettem neki az esernyőjét. A kezébe nyomtam az említett tárgyat, miközben ő még mindig megilletődve állt mellettem. Kedvesen rámosolyogtam, és rászorítottam kézfejét az esernyő nyelére, nehogy elejtse azt. Végül a lány is visszanyerte lélekjelenlétét, és köhintett egyet, hogy elkergesse az előbbi zavartságát. Én mindezt mosolyogva figyeltem. Nagyon aranyos volt.

-            Meghívhatlak egy kávéra? – kérdeztem tőle, miközben ő egy hajtincsét kezdte csavargatni. Ezt látva még szélesebb lett volna a vigyorom, de inkább visszafogtam magam. Habár most lehetetlen lett volna letörölni arcomról a mosolyt, de nem akartam ezzel elijeszteni. Ki tudja, mit gondolna akkor rólam! Talán, hogy egy pszichopata vagyok, vagy valami ennél is rosszabb.

-            Hát - kezdte zavartan még mindig a haját piszkálva -, éppen sietek, de egy kávé talán belefér – válaszolta, miközben szemeit a betonon pihentette. Nem mert rám nézni.

-            Nagyszerű – feleltem, majd gyorsan körbe tekintettem, hogy keressek egy kávézót nem túl messze tőlünk. Szerencsémre nem sokkal távolabb innét volt is egy, amit megkönnyebbülve nyugtáztam. – Akkor mehetünk? – kérdeztem tőle, fejemmel a kiszemelt épület felé bökve.

Ő mosolyogva bólintott, majd készségesen felajánlotta az esernyőt nekem is. Újból elmosolyodtam gesztusát látva, majd átvettem tőle a tárgyat, hogy én tartsam neki, és elindultunk. Tempónk nem volt túl gyors, épp kellemes volt így, védve az esőtől is.

Az a pár perc alatt, amíg elértük úti célunkat, nem beszéltünk egymással, de ez rendben is volt így, mert le kellett nyugtatnom egyre hevesebben dobogó szívemet. Úgy éreztem magam, mint akiben valamilyen boldogságbomba robbant fel, ami mindenemet teljesen átjárta. Semmire sem tudtam gondolni, csak rá, és agyamat teljesen ellepte a rózsaszín köd.

Eddig szinte megvetettem mindenkit azok a dolgok miatt, amik most velem is megtörténtek. Sosem hittem a szerelem első látásra állításokban és az ehhez hasonló bugyuta történetekben. Sokszor afelől is kétségeim voltak, hogy az az érzés létezik-e, mivel én egyszer sem tapasztaltam még meg eddig. A szívem mélyén azonban irigyeltem azokat az embereket, akiknek megadatott ez az érzés, akik megtalálták másik felüket. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen helyzetben, ilyen körülmények között lelek rá.

A kiszemelt kávézó nem volt túl nagy és túl sokan sem voltak bent, habár azt gondoltam volna, hogy az eső elől többen bemenekülnek majd az ilyen helyekre. Persze egyáltalán nem bántam, mert így legalább családias volt a légkör bent.

A kettes asztal, amihez leültünk, az ablak mellett volt, így tökéletes rálátásunk nyílt az utcára. Nem kellett sok gondolkodás, hogy eldöntsük, mit akarunk inni, elvégre kávézni jöttünk. Miután kihozták nekünk az italt, elkezdtünk végül beszélgetni.

Habár nem tudtunk most túl sokat beszélni, mert mindkettőnknek halaszthatatlan programja volt, de azért életem talán eddigi legkellemesebb óráját töltöttem itt. Egyáltalán nem ismertük egymást, mégis mindig volt témánk. Jobban hasonlítottunk, mint azt elsőre gondoltam volna, és ahogy egyre jobban megismertem, úgy varázsolt el egyre jobban.

Így kezdődött hát el minden.

Kapcsolatunk ezután kezdett el virágozni, ahogy egyre többet találkoztunk és egyre jobban megismertük egymást. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt az időszakot, azt mondanám, olyan volt, mint a tavasz. Ahogy a virágok egyre jobban kinyílnak tavasszal, úgy fejlődött a mi kapcsolatunk is.

Talán egy hónap ilyen találkozgatás után döntöttünk úgy, hogy ténylegesen elkezdünk randizni, majd járni. Nagyon örültem, hogy ő mellettem lehetett, életemben ilyen boldog még nem voltam. Habár elég nagy volt közöttünk a társadalmi különbség, mivel Sun Hee - ahogy hívták – egy gazdag család gyermeke volt, míg én mindig is szegényes közegben éltem. Sun Hee-t ez cseppet sem zavarta, aminek én felettébb hálás voltam.

A tavasz átváltott nyárba, s mi egyre jobban megszerettük egymást. Már szinte elképzelni se tudtam volna mindennapjaimat Sun Hee nélkül. Annyira szerettem, hogy mindent megtettem volna érte. Aztán egyszer csak Sun Hee úgy döntött, itt az ideje, hogy a szüleinek bemutasson. Nagyon féltem ettől a találkozástól, és hogy esetleg a szülei nem fognak elfogadni, és hiába próbált barátnőm megnyugtatni, az aggályaim nem tűntek el.

Végül eljött a nagy nap.

Idegesen álltam Sun Hee-ék házának ajtaja előtt. Úgy éreztem, mintha az öltönyöm fojtogatott volna, és habár legszívesebben lazítottam volna nyakkendőmön, nem tehettem. Jó benyomást akartam kelteni barátnőm szüleiben, ezért még egy csokor virágot is hoztam Sun Hee anyukájának. Mindez persze csak formalitás volt, de azért reméltem, hogy nem fognak eltiltani lányuktól.

Az a pár perc, ami azóta telt el, hogy megnyomtam a csengőt, éveknek tűnt. Amikor végül kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent Sun Hee, megkönnyebbültem. Biztatóan rám mosolygott, amit én is viszonoztam, majd beléptem a házba. Nem volt túl sok időm körbenézni, habár nagyon szép volt a házuk. Le se tagadhatták volna, hogy mennyire gazdagok.

Sun Hee egyenesen a nappaliba vezetett, ahol már a szülei a kanapén ülve vártak rám. Az apuka idősebbnek tűnt a feleségénél, és szigorú arcvonásai láttán azt a következtetést vontam le, hogy kettejük közül ő fogja a legjobban ellenezni a kapcsolatunk. Az anyukája igazán szép asszony volt, lánya az ő vonásait örökölte. Az ő arca szelídebb volt, de azért láttam rajta, hogy ő sem igazán örül nekem. Ez már rossz pont volt.

-            Anya, apa, ő itt Myungsoo – mutatott be Sun Hee a szüleinek.

-            Örvendek a találkozásnak – feleltem, miközben kilencven fokban meghajoltam előttük. – Kim Myungsoo vagyok – mutatkoztam be én is nekik. – Ezt Önnek hoztam, asszonyom – nyújtottam oda a virágcsokrot Sun Hee anyukájának, aki csak intett, hogy tegyem le.

Aprót bólintottam, majd a mellettem lévő kis asztalkára helyeztem az ajándékom. Próbáltam elrejteni az érzéseimet, nem akartam, hogy azok az arcomról leolvashatóak legyenek, de elég rosszul esett, hogy Sun Hee anyukája ennyivel letudta az ajándékom. Egyáltalán nem értékelte kedves gesztusom, amiből arra következtettem, hogy tényleg nem szívlel ő sem.

A két felnőtt arcáról semmit sem lehetett leolvasni, így nem igazán tudtam megmondani, hogy mi lehet a véleményük rólam. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy ne mutassam ki, mennyire ideges vagyok. Még a tenyerem is izzadt, a nyakkendő pedig mintha fojtogatott volna. Legszívesebben Sun Hee-ra néztem volna, mert jelenléte mindig megnyugtatott, de most még ezt sem tettem meg. Nem akartam, hogy a szülei rossz véleménnyel legyenek rólam.

Végül Sun Hee apukája törte meg a csendet, amikor megkért, hogy üljünk le. A férfi hangja is pontosan olyan szigorúan csengett, mint azt az arca is tükrözte, így rögtön tudtam, hogy nem lesz könnyű menet elnyerni a beleegyezésüket. De meg kellett próbálnom.

-            Mondd csak – szólalt meg ismét az édesapa, miután Sun Hee-val helyet foglaltunk egymás mellett a kanapén -, a szüleid mit dolgoznak? Melyik nagyvállalat tartozik a családodhoz? – tért egyenesen a tárgyra.

Az apuka mindvégig a szemembe nézett, ami miatt akaratlanul is még idegesebb lettem. Jól meg kellett gondolnom, hogy mit válaszolok erre, elvégre ezen múlott, hogy Sun Hee mellett maradhatok-e, vagy sem. Féltem, elképzelhetetlenül féltem attól, hogy elveszítem Sun Hee-t, emiatt pedig még jobban ideges lettem.

-            Nos – kezdtem bele, miközben tenyeremmel kicsit megszorítottam térdem -, a szüleim már nincsenek ezen a világon – feleltem, de nem mertem az édesapa szemébe nézni. Helyette inkább a köztünk lévő asztalt bámultam. Reméltem, hogy Sun Hee apukája ennyiben hagyja ezt a témát, de valahogy kételkedtem benne.

-            Részvétem – mondta az anyuka, de mielőtt erre válaszolni tudtam volna, a férje visszavette a szót.

-            Valóban? Akkor már te vezeted a cégeteket? – kérdezte, mire idegesen Sun Hee-ra pillantottam. Nem mondta el nekik, hogy én nem vagyok… olyan mint ők? Tényleg nem tudják, hogy én nem vagyok holmi gazdag ficsúr? Ez nagyon nem lesz jó így…

-            Nem igazán – fordítottam végül vissza tekintetemet az apuka felé.

-            Akkor biztos a bátyád vezeti most, igaz? – faggatott tovább.

-            Igazság szerint – kezdtem bele -, ez sem igaz. Nincsen semmilyen cégünk vagy vállalatunk. Én egy egyszerű bárban dolgozok, mint zenész. Régóta gitározok, és mindig is ezt szerettem volna csinálni – mondtam, majd szemeimet szorosan összezártam. Tudtam, hogy ezzel most mindent elrontottam.

Habár nem néztem egyik szülő arcára sem, éreztem, hogy elképedtek ezt hallva. Életemben talán először szégyelltem igazán, hogy mit dolgozok, hogy kik voltak a szüleim. Eddig mindig elégedett voltam azzal, amit csináltam, és azzal, aki voltam. Amikor pedig Sun Hee elfogadott, megnyugodtam, hogy származásom nem fogja befolyásolni kapcsolatunkat. Tévedtem, hatalmasat tévedtem. Bolond voltam és naiv, amiért azt hittem, a szülei is áldásukat fogják adni ránk. Csakhogy a lányuk sokban különbözött a felmenőitől, nagyon sokban.

Ezután még beszélgettünk egy keveset, de a szülők még távolságtartóbbak lettek, mint előtte voltak. Tudtam, hogy kettőnk kapcsolatának itt vége lesz. Ismertem már elég jól a gazdagokat ahhoz, hogy tudjam, mindenáron megakadályozzák majd a találkozásunkat, és ezért bármilyen módszert alkalmazni fognak.

A kapcsolatunk ezután valóban romlani kezdett. A nyár átváltott őszbe, de mi hiába szerettük egymást nagyon, alig tudtunk találkozni – minden bizonnyal a szülőknek hála. Minden nap kínkeservesen telt el, s én minden percben azt vártam, hogy mikor láthatom Sun Hee-t újra. Úgy éreztem, nem bírok élni nélküle, és most, hogy már nem lehettem mellette mindig, olyan volt, mintha a lelkem egyik felét szakították volna el tőlem. Már a zenélés sem tudott igazán boldoggá tenni, habár egy kis megnyugvást adott. Sun Hee azonban elmondhatatlanul hiányzott.

Végül újból eljött az a nap, amikor találkozhattunk. Leírhatatlanul vártam már ezt a pillanatot, mégsem voltam teljesen nyugodt. Rossz előérzetem volt, de megpróbáltam nem gondolni rá, elvégre mi rossz történhetne? Az időjárás azonban csak még jobban tetézte félelmem. Sötét, borús felhők takarták az eget, a napot egyáltalán nem lehetett látni. A szél is őrültek módjára fújt, teljesen olyan volt, mintha bármelyik pillanatban hatalmas vihar kerekedhetne.

Az aznapi találkozót abba a kávézóba beszéltük meg, ahol legelőször beszéltünk. Annyira izgultam még mindig, hogy megint sokkal korábban érkeztem meg, mint kellett volna. Legnagyobb döbbenetemre azonban Sun Hee is ott volt már. Tudom, nem kellett volna semmi rosszra gondolnom, de akaratlanul is elkezdtem félni. Ezt már csak az is tetézte, ahogy Sun Hee kinézett. Arca kicsit beesett volt, mintha már napok óta nem evett volna, szemei duzzadtak és pirosak voltak, mintha sokat sírt volna.

Nyeltem egy nagyot, majd minden bátorságomat összeszedve odaléptem az asztalhoz, aminél barátnőm ült. Teljesen a gondolataiba lehetett merülve, mert fel sem tűnt neki, hogy leültem vele szembe. Csak akkor nézett végül rám, amikor megszólítottam. Ahogy azonban megpillantottam, ledermedtem. Arca teljesen kifejezéstelen volt, nyoma sem volt annak a kedves és derűs lánynak, akit én ismertem.

-            Valami baj van?  - kérdeztem óvatosan. Nem tudtam mire vélni ezt az arckifejezést tőle, ezért jobbnak láttam, ha csak finoman tudakolom meg tőle, miért akart olyan sürgősen beszélni velem. Ahogy azonban egyre csak arcát fürkésztem bármilyen érzelem után, kezdtem úgy érezni, nem akarom tudni, mi az a fontos, amit mondani akart nekem.

-            Szakítsunk – közölte hirtelen egy kisebb csend után ugyanolyan semmit mondó hangon, mint amilyen az arca volt. Tekintetemet azonban kerülte, mintha el akart volna rejteni valamit.

-            Ezt most – kezdtem bele zavartan -, mire véljem?  - kérdeztem tőle, miközben összeszorítottam tenyeremet, de olyan erővel, hogy már szinte fájt. Próbáltam reálisan gondolkodni, és nem túlságosan kétségbeesni, de alig bírtam tisztán tartani a fejem. Hiába próbáltam megoldás után kutatni, vagy egyáltalán rájönni a szakítás okára, semmire sem jutottam. Eddig semmilyen probléma nem volt, egyáltalán nem voltak olyan jelek Sun Hee viselkedésében, amik arra utaltak volna, hogy valami baj van, hogy nem szeret.

-            Szakítsunk – ismételte meg magát Sun Hee, de még mindig nem nézett a szemeimbe. Vagy az ablakon bámult ki, vagy a kezeit tanulmányozta, vagy az asztal lapját fürkészte. 

-            Figyelj, Sun Hee, elhiszem, hogy nehéz most neked, amiért a szüleid nem fogadtak el, és köztem és köztük kell ingáznod, de nem te mondtad mindig, hogy majd megbékélnek a ténnyel? – A sírás kezdett fojtogatni, alig bírtam beszélni, a kétségbeesés pedig olyan erővel söpört végig rajtam újból és újból, hogy azt sem tudtam, mit kellene mondanom egy ilyen helyzetben.

-            Myungsoo, hát nem érted? Hogy mondjam még el neked, hogy megértsd? – csattant fel indulatosan, és egy másodperc erejéig a szemembe nézett, de tekintetét rögtön utána levette rólam.

-            Igen! – kiáltottam fel idegesen. -  Nem értem, úgyhogy magyarázd el! – Sun Hee sóhajtott egyet ezt hallva, mintha egy értetlen kisgyerekkel beszélt volna.

-            Soha többet nem akarlak látni. Soha többet nem akarok találkozni veled, úgyhogy akadj le rólam! – felelte minden szót jól kihangsúlyozva, hogy felfogjam, mit mond. De képtelen voltam erre. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy amit mond, az igaz. Az a lány, akit én ismertem, soha nem lett volna képes erre. Az a lány, akit én ismertem, tényleg szeretett, mindennél jobban. Ez nem ő volt. Biztos csak valami rossz rémálom az egész, és én hamarosan felébredek, de bárhogy vártam rá, semmi sem történt.

-            Szerettél egyáltalán valaha? – kérdeztem elfúló hangon. A fájdalom egyre erősebben csavargatta bensőmet, ami miatt alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, hogy bármelyik pillanatban kitéphetik szívemet a mellkasomból.

-            Nem – válaszolta Sun Hee, de én ezzel nem elégedtem meg. Hosszabb választ akartam, még hozzá úgy, hogy a szemeimbe mondja. Talán ha ezt megteszi, képes lettem volna beletörődni, hogy ez az igazság, habár elengedni soha nem fogom tudni.

-            Nézz a szemeimbe – kiáltottam rá, majd két kezemmel megragadtam Sun Hee arcát, és magam felé fordítottam -, és így mondd el még egyszer! – Tudtam, hogy ha nem kényszerítem szerelmemet arra, hogy engem nézzen, magától nem tette volna meg. De így még reménykedtem abban, hogy a szemembe nem fog hazudni. Tévedtem.

-            Soha nem szerettelek, Myungsoo, egyetlen egy pillanatig sem. Mind végig csak szórakoztam veled. Hogy miért? Azért, mert élvezem, ha földbe tiporhatom az olyan férgeket, mint amilyen te is vagy. Azt hitted, hogy szeretlek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Akkor most közlöm, hogy soha nem tudnék olyat szeretni, akinek semmije sincs. Se pénze, se családja, csak egy ócska gitárja, amivel egy egérlyukban dolgozik – ócsárolta Sun Hee nemcsak, hogy engem, de az egész életemet, az egész eddigi kemény munkám. 
Mielőtt azonban bármilyen más érzést kiolvashattam volna barátnőm szemeiből, kiszakította magát kezeimből, és ott hagyott egyedül a kávézóban fájdalmammal, magányommal és a lerombolt büszkeségemmel és önbecsülésemmel. Mindent elvett tőlem. Mindent elvett tőlem az Ég. Már azt hittem, mindenem megvan, amire valaha is szükségem volt, de most rá kellett jönnöm, hogy valójában semmim sincs.

Teltek a napok, a hetek és a hónapok, de én változatlanul szerettem Sun Hee-t mindennél és mindenkinél jobban. Annak ellenére, hogy azon a napon annyira megalázott, annak ellenére, hogy azt mondta, csak szórakozott velem, én szerettem. S habár elvégeztem a mindennapi teendőket, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy élek. Olyan volt, mintha elvették volna tőlem a lelkem másik felét, ami nélkül csak egy üres bábu voltam.

Az ősz átváltott télbe, és én életem eddigi legkeményebb időszakát éltem. Még akkor sem voltam ilyen, amikor a szüleim meghaltak, még az sem viselt meg ennyire. Napjaim újból színtelenek lettek, és már tényleg nem tudott semmi sem színt vinni beléjük. Egyedül a gitárom volt az, ami mellett még néha éreztem a régi énem darabkáit.

Azt hittem, ezen már semmi sem tud változtatni, de tévedtem.

Ugyanúgy kezdődött ez a nap is, mint a többi. Minden haladt a szokásos színtelen kerékforgásban, addig, amíg nem kaptam egy hívást Sun Hee unokatestvérétől, Sungyeoltól. Az egész családban ő volt az egyetlen, aki támogatott minket, és aki elfogadott engem. Mindig is jó kapcsolatot ápoltam vele, így persze rögtön felvettem a telefont. A dolgok, amiket elmesélt nekem, megdöbbentettek, és utána teljesen más fényben láttam a szakításunk napját.

Az egész olyan hihetetlen és mérhetetlenül fájdalmas volt, hogy sokkal jobb volt abban a tudatban élni, hogy Sun Hee tényleg nem szeretett, minthogy el kelljen viselnem hiányát, hogy habár ő is szeret még mindig, már soha nem lehetünk együtt. Hogy miért? Mert ma volt az esküvője. Hozzáment Kim Sung Gyu-hoz, egy gazdag férfihoz a szülei kérésére, csakhogy engem megmentsen, ugyanis anyja és apja megfenyegette, hogy ha nem szakítunk, tönkre fognak tenni engem. Emiatt mondta nekem azokat a szörnyűségeket, hogy el tudjam felejteni, hogy el tudjam engedni annak a tudatában, hogy ő csak szórakozott velem. De én erre akkor is és most is képtelen voltam.

Sungyeol azért mondta el nekem mindezt, mert úgy érezte, tartozik a családja annyival, hogy tudjam az egész igazságot, ha már tönkre tették a kapcsolatunkat. Hálás voltam neki mindenért, habár egyáltalán nem az ő hibájából alakultak így az események.

Ez a telefonbeszélgetés után még kínkeservesebben teltek a napok, és még nehezebb volt elvégeznem a mindennapos teendőket. Sun Hee kedvéért tovább akartam lépni, és megpróbálni újra boldog lenni, de a szívem mélyén éreztem, hogy egyre kevesebb okom van arra, hogy éljek. Csakis miatta próbáltam meg, mert azt szerette volna, ha elfelejtem – ezért mondta azokat a szörnyűségeket. Arra a napra gondolva azonban még mindig fájdalom öntött el, csakhogy most már nem magam miatt, hanem miatta. Vajon mennyire lehetett nehéz azokat a hazugságokat kimondani, amikor ő is mindennél jobban szeretett? Ha erre gondoltam, úgy éreztem, nincs jogom panaszkodni, és tovább kell élnem az egyszerű életem, mintha soha nem is találkoztunk volna.

Azonban újból elkövettem ugyanazt a hibát, amit akkor, amikor először találkoztam Sun Hee szüleivel: alábecsültem őket.

Épp a boltból jöttem haza, amikor láttam, hogy egy fekete, sötétített ablakú kocsi áll a házam előtt. Már ezt látva rossz előérzetem támadt, ami be is bizonyosodott, amikor beléptem lakásomba. Épp akkor jött ki két öltönyös alak, de velük nem is foglalkoztam, mert más foglalt le: ahogy kinézett az a pár szoba, amit otthonomnak neveztem.

Minden teljesen fel volt forgatva, a bútorok szét voltak törve, a ruháim szét voltak szórva, de ezekkel nem törődtem. Csak a gitáromat kerestem. Reménykedtem abban, hogy az épségben megúszta, mert ha hőn szeretett hangszerem is elveszik tőlem, tényleg nem marad semmim.

Nagy nehezen megtaláltam gitáromat, darabokra zúzva. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik velem. Hogy lehet valaki olyan kegyetlen, hogy ilyen mértékben tönkretegye az életem? Csak azért, mert ő gazdag, azt hiszi, mindent megtehet? Egyszerűen szörnyű, hogy valaki ilyesmire vetemedhet. A legrosszabb az egészben mégis az volt, hogy ez volt az igazság, a megmásíthatatlan igazság.

Pár napra rá bekövetkezett mindaz, amit el akartam kerülni akkor, amikor először megláttam Sun Hee-t. Elvesztettem először az állásom, aztán a lakásom is. Nem maradt semmim és senkim. Az eddig oly jól ismert világom hirtelen a feje tetejére állt, és én nem tudtam, mihez kezdhetnék. Nem volt már semmi okom, hogy életben maradjak. Nem volt kiért vagy miért élnem.

Már előtte is éreztem, hogy ez lesz a vége, de akkor még reménykedtem abban, hogy minden olyan lesz, mint azelőtt volt, hogy megismertem volna Sun Hee-t. Naiv voltam, nagyon naiv. Talán ha odamentem volna könyörögni a szülőknek, hogy kíméljenek meg, talán akkor nem történt volna meg mindez. De már felesleges volt azon gondolkodni, hogy mit kellett volna tennem. Elhatároztam magam.

Egy kevés pénzem még volt szerencsére, ami pont elég volt arra, hogy egy patikában vegyek egy doboz altatót. Én sem gondoltam volna, hogy valaha is erre szánom el magam, de már nem volt semmi, ami visszatarthatott volna. Mindent elvettek tőlem, csak a nyomorult életemet hagyták meg, ami már egy fabatkát se ért.

A doboz gyógyszerrel a kezemben mentem el a Han folyóhoz, és ültem le egy fa tövébe, ahonnét tökéletes rálátásom nyílt a vízre. Olyan szép volt, olyan békesség tükröződött róla, hogy az rám is átragadt. Már nem tart sokáig ez a szenvedés, hamarosan én is olyan nyugodt leszek, mint a folyó vize. Akkor már engem sem bánthat senki, nem lesz több fájdalom, több magány, több kegyetlen igazság.

Ott ülve vettem be az összes pirulát, ami a dobozban volt, és örök álomra hunytam szemem.

Fájt, nagyon fájt, hogy kettőnknek nincs jövője, hogy olyan tragikusan érne véget minden, ha most meghívnám egy kávéra. Nem akartam elhinni, hogy mindaz megtörténhet, de az érzések oly valóságosak voltak, hogy egy percig sem kételkedtem abban, hogy valóban be fognak következni, ha én nem cselekszem másképp.

Nagy nehezen elszakítottam tekintetemet a lány arcáról, és elindultam. Lábaim mintha ólomból lettek volna, minden erőmet és akaratomat össze kellett szednem, hogy el tudjak menni, ott hagyva őt. De ennek kellett történnie. Mindkettőnknek sokkal jobb lesz, ha nem ismerjük meg egymást, ha nem szeretjük meg egymást még jobban. Fájt, nagyon fájt, hogy ezt kellett tennem, de el kellett fogadnom ezt az esélyt, amit Istentől kaptam, hogy megváltoztassam a jövőt.

A legnehezebb mégis csak az volt, hogy nem nézhettem vissza rá, nem gyengülhettem el. Könnyeimet azonban nem tudtam többé visszatartani. Egyre több és több könnycsepp folyt le arcomon, elvegyülve az eső cseppjeivel.

Nothing...to you (Nu'est - Minhyun)

Sötét, nyomasztó csend uralkodott a szobában, amikor hirtelen felriadtam az éjjel kellős közepén. Testemet mindenhol hideg verejték borította, és a szám is teljesen kiszáradt. Szívem oly hevesen vert, hogy azt hittem, mindjárt kiugrik a torkomon. Levegőt még mindig kapkodva vettem, hiába jöttem rá, hogy ismét csak egy rémálom volt. Ugyanaz, ami az utóbbi időben minden éjjel kísértett.

Mindig egy rét közepén álltam, és velem szemben álltál Te. A fű körülöttünk szépen csillogott a harmattól, ahogy a nap sugarai ráestek. Gyengéd szellő fújt, ami épphogy csak meglebegtette hajad és vékony, nyári szoknyád. Kezemben egy kis dobozkát tartottam, aminek tartalmára csak tippelni tudtam. Arcod mérhetetlen szomorúságot tükrözött, mintha már előre tudtad volna szándékom. Nyitottam a szám, hogy végre kimondjam azt az egyetlen szót, amire évek óta képtelen voltam, de nem jött ki egy hang se a torkomon. Próbálkozásomat látva egy könnycsepp gördült le a szemedből, és folyt végig az arcodon. Aztán mielőtt bármit is tenni tudtam volna, Te hátat fordítottál nekem, és elmentél. Utánad akartam menni, hogy megállítsalak, mert már láttam, hogy mi vár rád, de mozdulni se tudtam. Távolodó alakodat figyeltem, míg a szél el nem fújta azt, ezzel örökre kitörölve Téged az életemből.

Ezt az egyetlen álmot láttam minden áldott éjjel, hiába szerettem volna a legkisebb mozzanatát is elfelejteni örökre, mert még élt bennem a remény, hogy nem késő. Még élt bennem a remény, hiába utalt minden jel arra, hogy a kettőnk kapcsolatának vége. Még ha nem is szerelemedként, de én szerettem volna melletted lenni legalább barátként, hogy együtt osztozzunk minden örömön és bánaton, ahogy eddig is tettük. Szerettem volna veled sírni és nevetni, még akkor is, ha közben belülről majd’ szétvet a fájdalom, amiért képtelen vagyok arra, hogy kimondjam azt az egyetlen egyszerű szót: szeretlek.

Szerettelek, szeretlek és szeretni foglak örökre, még akkor is, ha már nem lesz világ a világ.

Csak ennyit kellett volna mondanom, semmi mást, és még ha el is utasítottál volna, én akkor is boldognak mutattam volna magam a kedvedért, mert tudom, hogy azt szereted, amikor az emberek mosolyognak. Így talán láthattalak volna még egyszer utoljára igazán jókedvűnek, mert többet nem lettem volna képes eléd állni, még ha leghőbb vágyam az is volt, hogy Téged láthassalak.

A valóságban azonban nem voltam ennyire bátor, hogy ezt megtegyem. Túl fontos voltál nekem ahhoz, hogy ezzel tönkre tegyem a kapcsolatunkat, és elveszítselek. Féltem, és még mindig félek attól, hogy az az egyetlen szó lerombolná a több éves barátságunkat, amit oly nehezen építettünk fel.

De vajon, csak nekem volt ez a kötelék oly fontos? Neked már egy cseppet sem számít? Ígéretet tettünk még régen, hogy örökre egymás mellett maradunk. Emlékszem, még Te vetetted fel az ötletet, amit kisujj esküvel is lepecsételtünk, de akkor most mégis miért Te vagy az, aki megszegi? Mi történt, amiért már egyáltalán nem állsz velem szóba? Hiába hívlak, nem veszed fel; hiába írok neked SMS-t, nem válaszolsz rá; hiába kereslek fel otthon, anyukád azt mondja, nem vagy otthon. Mégis mi vezetett arra, hogy eldobd magadtól a legjobb barátod?

Szerettem volna azt hinni, hogy mindez az én hibám, hogy túl átlátszó voltam, s Te észrevetted a valódi érzéseimet, de tudtam, ez nem így történt. Évek óta szerelemes voltam beléd, és Te egyszer sem vetted észre, pedig voltak olyan nyilvánvaló jelek is, amiket még egy bolond is észrevett volna. Azt persze nem tudtam, szándékosan hagyod-e figyelmen kívül ezeket a jeleket, vagy csak tényleg túl naiv voltál ahhoz, hogy rájöjj a jelentésükre, de nem is számított, mert még mindig a legjobb barátod lehettem. De most, hogy tudom, Te hagytál el engem, nem maradt nekem semmi, csak félelem, fájdalom, kétségbeesés és magány. Félelem, amiért már egyáltalán nem volt biztos, hogy a jövőmben is szerepelni fogsz. Fájdalom, amiért Te akarod elvágni a köteléket közöttünk. Kétségbeesés, amiért nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a viselkedést Tőled. Magány, amiért már nem vagy itt mellettem, egyetlen, igaz barátom.

Szívemet folyamatosan kétségek emésztették, amik az idő teltével egyre jobban megbélyegezték napjaim. Először, amikor elutasítottad a társaságomat, még biztos voltam abban, hogy semmi komoly nem húzódik a háttérben, de ahogy teltek a napok, amiket nélküled töltöttem, egyre halványabb lett a remény, hogy újra szóba állsz velem. Annyira szerettem volna, ha nem igaz az, ami már a nyilvánvalóbbnál is nyilvánvalóbb volt, ezért féltem, egyenesen rettegtem hallani a magyarázatod. Mégis vágytam arra, hogy megtudjam viselkedésed okát, mert akkor legalább megpróbálhattalak volna elengedni Téged, hiába tudtam, hogy ez számomra lehetetlen.

Csendben feküdtem az ágyamban az óra ketyegését hallgatva, ami az idő teltét jelezte. Nem tudtam újból lehunyni a szemem, mert rögtön megjelentél Te mosolygós arcoddal, ahogy régen mindig köszöntöttél, ezzel pedig rögtön elűztél minden álmosságot a szememből. Nem akartalak így látni, hogy tudom, a valóságban oly messze vagy már tőlem. A szakadék kettőnk között minden perccel egyre csak nő, míg lassan már visszafordíthatatlanul el nem távolodunk egymástól.

S míg én itt fekszem a sötét szobában, és rád gondolok, Te mit csinálsz? Kétségtelen, hogy Téged nem viselt meg ennyire ez az egész, mint engem, elvégre Te csak egy barátot vesztettél el a sok közül, míg én nemcsak az egyetlen olyan személyt, akire az életemet is rábíztam volna, hanem a szerelmemet is.

Akkora szükségem lenne most rád, hogy halljam a hangod, hogy lássam a mosolyod, de tudom, hogy ez már egy lehetetlen kívánság. Még ha sikerül is találkoznom veled, tudom, hogy már nem lennél ugyanaz, mint aki egykor voltál. Hiányod okozta fájdalom pedig minden perccel erősebb lett, ahogy szépen sorban eszembe jutott az összes emlékem, ami hozzád fűződik.

Visszatértem újból a múltamban, mivel csak ez nyújtott egy kevés menedéket a kegyetlen valóság magányossága elől, ám az igazság még itt is árnyként követett, hogy egy pillanatra se felejtsem el, már sose kaphatlak vissza. A kétségbeesés által szőtt hurok pedig oly szoros volt a nyakam körül, hogy még lélegezni is alig tudtam. Nem tudtam, mit tegyek, s Te se kerestél fel engem, hogy eláruld az okokat, amiért ezt tetted. Hiába voltam tisztában azzal, hogy mit kellene cselekednem, hogy nekem kellene Téged meglátogatnom, a félelem satuba szorította a kezeim.

Nem tudom, mikor ébredhettem fel, vagy hogy mióta feküdhettem az ágyban elmerengve, de már csak arra eszméltem fel, hogy a szobát koromsötétség helyett szürkés világosság uralja, s a szél süvítve veri az ablaküveget. Habár hó még nem esett, de kint bizonyára elég hűvös lehetett, elvégre egy téli reggel volt.

Újabb órák teltek el anélkül, hogy én észrevettem volna. Amióta nem voltál velem, s én csak a szobámban emésztettem magam, az időérzékem teljesen csődöt mondott. A nappalok összefolytak az éjszakákkal, az órák a percekkel, a percek a másodpercekkel, miközben egyre csak Te jártál a fejemben. Tudom, szánalmas voltam, viselkedésem méltatlan volt egy férfihoz. Gyáva voltam, és még mindig az vagyok, amiért nem volt merszem az igazság elé állni, és inkább elmenekültem. De vajon más mit tett volna a helyemben? Bevallotta volna az érzéseit, mielőtt ez megtörténik? De mi lett volna, ha a vallomás miatt ez sokkal előbb bekövetkezik? Így legalább volt még egy kis időm, amit veled tölthettem boldogságban.

Egyáltalán nem bántam meg, hogy elmulasztottam azt a sok esélyt, amit Isten küldött a vallomásomhoz. Ha visszamehetnék az időben, újból így cselekednék. De olyan önző voltam, amiért magam mellett akartalak tartani, hogy ezt érdemlem? Mit vétettem, amiért ilyen büntetést kaptam? A szerelem bűn? A barátság bűn? A ragaszkodás bűn? A boldogság bűn? Ha nem, akkor mond meg Istenem, hogy mit kellene tennem, hogy újra a legjobb barátjaként mellette lehessek?

Hirtelen hangos csattanás törte meg a csendet, ami a szobában uralkodott, tökéletesen kizökkentve engem ezzel a gondolatmenetemből. Tekintetemet lassan vezettem a hangforrás irányába, hogy kiderítsem, mi történt. Az ablak mindkét szárnya tárva nyitva állt, amin keresztül a kinti hideg beáramlott. Biztos a szél csapta ki – állapítottam meg, de komolyabban nem foglalkoztam vele. Nem volt se erőm, se kedvem felkelni, és becsukni azt. Egyáltalán nem érdekelt, ha a szoba teljesen kihűl, felőlem akár halálra is fagyhattam volna.

Habár ilyen gondolatokkal feküdtem az ágyban, mégis erőt vettem magamon, és kikeltem onnan. Lassan, nagyon lassan sétáltam oda az ablakhoz, közben pedig többször azt hittem, hogy összecsuklik a lábam, annyira erőtlennek éreztem magam. Mikor a célomhoz értem, megkönnyebbülten könyököltem rá az ablakpárkányra. Úgy éreztem, mintha több tonnás súly nehezedett volna minden végtagomra, s nekem nem csak pár métert kellett volna megtennem, hanem több ezret.

Az ablakot nem csuktam be rögtön, előbb még beleszippantottam a kinti levegőbe. Furcsa, ugyanakkor jó érzés volt végre valami változás a napjaimban. Eddig szinte el sem hagytam a szobám nyomasztó falait, de most, hogy ott álltam az ablaknál, és kifelé bámultam, késztetést éreztem arra, hogy kimozduljak végre. A sok-sok kétség, ami eddig a szívem emésztette, hirtelen mind eltűnt, mintha soha nem is lettek volna.

Pár percig még csendben álldogáltam egy helyben, aztán becsuktam az ablakot. Odaléptem a szekrényhez, és kikaptam egy-két ruhát, de nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy passzolnak-e egymáshoz, vagy sem. Miután magamra vettem őket, megfordult a fejemben, hogy belenézek a tükörbe, de inkább még sem tettem. Nem akartam megpillantani, hogy hogyan nézek ki, egyáltalán nem akartam elriasztani magam a sétától a szemem alatti sötét karikákkal. 

Csendben hagytam el a házunkat, nem akartam nagy zajt ütni, mert akkor biztos jött volna az anyám, és rögtön újból felszaggatta volna a sebeket a szívemen a kérdezősködésével. Szerencsére egy lélekkel se találkoztam, míg ki nem léptem az ajtón. Ott egy pillanatra megálltam, mert megkönnyebbülés volt végre kimozdulni egy kicsit. Olyan volt, mintha minden eddigi problémám csak a szobámban lett volna olyan fájdalmas és reménytelen. De ahogy elszabadultam onnét, bátorságot, és egy kevés beletörődést éreztem. Végre készen álltam arra, hogy az igazság elé álljak, még akkor is, ha azt fogod mondani, hogy nem látjuk egymást többé.

Pár perc álldogálás után elindultam lassan valamerre, hiába tudtam, hova kellene mennem. Hozzád viszont nem akartam még menni, mert úgy éreztem, kell még egy kis idő, hogy fel tudjak készülni a válaszodra, mert habár sejtettem, mi az, kimondva attól az még mindig ugyanolyan fájdalmas marad.

Az utcán egy lelket se lehetett látni, eléggé kihalt volt minden. A szél továbbra is őrültek módjára fújt, a hajamba is többször belekapott, és teljesen összekócolta, de nem érdekelt. Az eget szürkés felhők borították, amikből lassan nagy pelyhekben kezdett el hullani a hó. Kezem beledugtam a kabátom zsebébe, miközben a hópelyheket figyeltem, ahogy lassan szállingóztak, hogy nem sokkal a földre érkezésük után el is olvadjanak. 

Habár céltalanul indultam el, lábaim automatikusan a Te házad felé vették az irányt, még ha nem is akartam rögtön oda menni. Minden lépéssel, amivel közelebb értem hozzád, egyre jobban elbizonytalanodtam abban, hogy valóban meg akarom-e tudni az igazságot. A félelem kezdett újból elhatalmasodni felettem, így minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy tovább bírjak menni.

A házatoktól nem messze álltam meg. Nem akartam túl közel menni, mert akkor még megláthattatok volna, becsöngetni pedig nem akartam, mert tudtam, hogy úgysem engednétek be – ahogy eddig egyszer sem. Jobbnak láttam, ha inkább a közelben várakozom, hátha akkor egyszer majd megjelensz, ahogy ki- vagy bemész.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amióta kint várakoztam, de eddig semmi sem történt. Csalódott voltam, de nem adtam fel. Ha nem ma, akkor majd holnap kiderítem – gondoltam magamban, majd már pont elindultam volna haza, amikor hirtelen kinyílt a bejárati ajtótok. Rögtön megörültem ezt hallva, de a mosoly szinte azonnal le is hervadt az arcomról, mert nem voltál egyedül. Egy fiúval voltál.

Hirtelen megvilágosodott előttem minden. Szívesen felnevettem volna kínomban, de azt meghallottátok volna, ezért inkább nem tettem. De azt látva, hogy kézen fogva elindultok valamerre, az eddig csak megrepedt szívem kezdett darabjaira hullni. A fájdalom most olyan erősen tért vissza, hogy azt hittem, meghalok. Alig bírtam levegőt venni, és neki kellett támaszkodnom az egyik ház falának, nehogy elessek.

Pár percig ha tartott ez a kis roham, utána összeszedtem magam, és utánatok indultam. Tudtam, hogy haza kellett volna most mennem, de én mégis követtelek titeket, még ha ez még nagyobb fájdalmat is fog okozni. Hogy miért tettem ezt? Magam sem tudom. Talán szerettem volna azzal áltatni magam, hogy nem igaz, amit láttam, bármennyire is biztos voltam az ellenkezőjében.

Nem is igazán figyeltem, hogy merre mentek, csak Téged láttalak. Arcod mérhetetlen szeretet tükrözött, kacajod pedig még mindig megmelengette a szívem, hiába tudtam, hogy nem nekem szól az. Látszott, hogy mennyire szerelmes voltál abba a fiúba, aminek örülnöm kellett volna, elvégre boldog voltál, de én inkább fájdalmat, irigységet és csalódottságot éreztem.

A legrosszabb mégis csak az volt, hogy egyáltalán nem látszott rajtad az, hogy megviselt volna a legjobb barátod hiánya. Habár neked nagyon sok közeli barátod volt, mégis én voltam az, akivel óvodáskorod óta majdnem minden nap együtt voltál, akit szinte már testvéredként szerettél. De ez az oly szoros kötelék úgy látszik, neked egyáltalán nem számított.

Amikor nem volt más, akkor jó voltam én is, de most, hogy van barátod, már nem kellek neked. Annyira szeretném azt kívánni, hogy Te is megtapasztald, milyen fájdalmas a viszonzatlan szerelem, de nem tudom ezt tenni. Örülnöm kellene, hogy boldognak látlak, de nem tudom teljes szívből ezt kívánni. Talán ha még melletted lehetnék, megpróbálnám megtenni a kedvedért, de így semmi értelme nem volt. A fájdalom akkor is megmaradt volna.

Minden nap eljöttem hozzád, és ti mindig mentetek valahova, ahová én követtelek titeket. Tudom, csak a szívem fájdítottam a látványotokkal, de mégis jól esett látni Téged, hallani a hangod. Elég bátorságot azonban nem tudtam összegyűjteni ahhoz, hogy számon kérjelek, egészen a mai napig.

Most is ott álltam a házatok közelében, és csak arra vártam, hogy ismét elmenjetek sétálni. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha szándékosan lennék itt. Véletlen találkozásnak akartam feltűntetni, de ahogy megjelentetek az ajtóban, és megcsókoltátok egymást, betelt a pohár, nem tudtam többé visszafogni érzéseimet.

Mérgesen mentem oda hozzátok, és választottalak szét titeket. Szorosan megfogtam a vállad, és magam felé fordítottalak, hogy a szemembe kelljen nézned. Láttam bennük a meghökkentséget és tanácstalanságot, ami miatt még csalódottabb lettem. Nem örültél, hogy láttál.

-            Beszélnünk kell – mondtam neked határozottan. Hangom még mindig dühösen csengett, amit hallva Te is összeszedted magad. Kitépted magad karjaim közül, és egy lépéssel hátrébb léptél. Megfogtad a másik fiú kezét, mintha ezzel azt akartad volna megmutatni nekem, hogy már van valakid, és én tűnjek el.

-            Ki ez a fiú? – kérdezte a barátod gyanúsan méregetve engem. – Ismered?

-            Nem – ráztad meg a fejed. – Soha nem láttam még.

Szemeim kikerekedtek a döbbenettől, és egyszerűen sokkolódtam. Az agyam teljesen leblokkolt, fogalmam sincs, hogy mit tettetek ezután, vagy hogy mondtatok-e egyáltalán még valamit. Csak ott álltam a házatok előtt mozdulatlanul, mert nem voltam képes arra, hogy felfogjam a történteket.

Jól hallottam? Letagadtad, hogy ismersz? A legjobb barátod voltam, akkor mégis mivel érdemeltem ki tőled, hogy eldobj magadtól, mint egy megunt játékszert? Valóban csak ennyit jelentettem volna? Az a sok boldog pillanat, amikor azt hangsúlyoztad, hogy soha nem fogsz elfelejteni, csak hazugság volt? Ott voltam melletted mindig, amikor szükséged volt valakire, nyugodtan kisírhattad a szemeid a vállamon, én mindig meghallgattalak, egyszer sem löktelek félre más programra hivatkozva. S habár Te soha nem voltál mellettem, amikor szükségem lett volna egy barátra, nem tettem érte szemrehányást, mert szerettelek, mert a barátom voltál. Már akkor sejtenem kellett volna, hogy nem jelentek számodra semmit.

A szívem már így is darabokban hevert, de Te még bele is döftél egy kést, csakhogy még jobban fájjon. Az összes eddigi tetted közül ez volt a legrosszabb, a legfájdalmasabb, hogy letagadtál engem. Sokkal jobb lett volna, ha azt mondod, ne találkozzunk többé. Akkor talán még nyugodt szívvel megtettem volna, mert biztos lett volna egy jó okod rá, de most a szívem megtelt gyűlölettel. Csakhogy bármennyire is szerettelek volna utálni Téged, nem voltam rá képes. Megvetettem magamat azért, amiért a rossz személybe szerettem bele, amiért nem voltam képes gyűlölni azt a személyt, akit kellett volna.

Fogalmam sincs, mennyi ideig állhattam még a házatok előtt, a fejem egy idő után teljesen kiürült. Nem tudtam semmire sem gondolni, mert csak az a négy szó csengett folyamatosan a fülemben: Soha nem láttam még.

Ezek után kezdtem csak úgy érezni, hogy az alatt a sok-sok év alatt, amit együtt töltöttünk, nem ismertelek meg igazán. Azt hittem, már semmivel sem tudsz meglepetést okozni, de tévedtem. Most sikerült. De vajon csak megjátszottad magad régen? Folyamatosan hazudtál nekem? Vagy ennyire szerelmes voltál abba a fiúba, hogy még engem is eldobtál magadtól? Csalódtam benned, mélységesen csalódtam.

Nem tudom, hogy mikor vagy hogyan kerültem haza, már csak arra eszméltem fel, hogy a szobámban állok, és bámulok kifelé a fejemből. Sokféle érzés kavargott bennem, de mégsem éreztem igazán egyiket se már. Elveszett voltam, fogalmam sem volt, hogy most mit kellene tennem. Elfelejteni Téged? Igen, az lenne a legjobb, csakhogy képtelen voltam rá.

Oldalra fordítottam a fejem, így megpillantottam az ágyam mellett álló közös képünket. Boldogan mosolyogtunk rajta, s ezt a boldogságot látva hirtelen elöntött a méreg. Odaléptem az éjjeliszekrényhez, és dühösen lesöpörtem mindent róla, így az összes ott lévő tárgy a földre zuhant, a közös képünkkel együtt, aminek az üvege elrepedt kettőnk között. Ezt látva felnevettem kínomban, amiért tényleg minden azt hangsúlyozza, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól, hogy már soha nem lesz a régi a kapcsolatunk.

Hirtelen felindulásból felkaptam a telefonomat, és előkerestem az íróasztalom fiókjából azt a fényképalbumot, ahová az összes közös képünket összegyűjtöttem. A fotóalbumot szorosan a mellkasomhoz szorítottam, s így mentem le a nappaliba, ahol a kandallóban a tűz ropogott. Leültem vele szemben, és kinyitottam az albumot.

El akartam égetni az összes emlékem, ami hozzád fűződött, hátha ezzel előbb el tudok szakadni Tőled, de ahogy megláttam az első képet még óvodáskorunkból, könnyek gyűltek a szemembe. Te voltál egész életemben az egyetlen személy, akit közel engedtem magamhoz, és lám, még Te is hátba támadtál, és elárultál. Jó érzés volt ezt tenni? Megkönnyebbültél, hogy már nem kell mellettem lenned, igaz?

Kivettem a legelső képet az albumból, hogy a tűzre dobjam, de mikor el kellett volna engednem, nem tudtam megtenni. Nem voltam képes arra, hogy elengedjelek, bármennyire is szerettem volna ezt tenni. Még mindig fájt, amit tettél, de túlságosan szerettelek ahhoz, hogy valaha is elfelejtselek. Talán sok év múlva már nevetni fogok a mostani szenvedésemen, de az első szerelem sebei örökre meg fognak maradni a szívemen emlékeztetőül.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg a földön ülve nézegettem a képeket, de egyszer csak arra eszméltem fel, hogy rezeg a telefonom az asztalon. Először nem akartam megnézni, hogy mi történt, de végül abban reménykedve, hogy Te voltál az, megnyitottam az SMS-t.

Valóban nem tévedtem, Te voltál az, s én már kezdtem azt hinni, hogy azt írod, nem volt igaz, ami történt, de az üzeneted első sorát elolvasva rájöttem, hogy pont az ellenkezője történt: az, amitől úgy féltem azóta, hogy először elutasítottad a társaságom.

„Minhyun, tudom, nem tehetem jóvá azt a szörnyű dolgot, amit ellened elkövettem, ezért nem is kérem, hogy bocsáss meg nekem. Ellenkezőleg, SOHA ne bocsáss meg nekem! Tudom, mennyire fájhatott, amit mondtam, de áldozatot kellett hoznom: vagy te, vagy Jonghyun, akibe már régóta szerelmes voltam, hiába nem árultam el neked. Lehet, sőt biztos, hogy később megbánom döntésemet, de most boldog vagyok vele, és minden jól megy közöttünk. Tudom, hogy most gyűlölsz, s ez így van rendjén, mert így talán sikerül előbb feldolgoznod az árulásomat, s elfelejteni engem. Mint egykori legjobb barátod, az az utolsó kívánságom, hogy soha többé ne gondolj rám, de ha mégis megteszed, utálj, gyűlölj és vess meg minden porcikáddal, mert így nekem is könnyebb lesz elengednem téged.”

A kést, amit eddig csak beledöftél a már így is darabjaira hulló szívembe, most még meg is forgattad. Még hogy gyűlölni Téged? Igen, én is ezt szeretném, de képtelen vagyok rá, mert szeretlek. De vajon tényleg nem jöttél rá, hogy én mit érzek irántad? Tényleg ennyire naiv voltál? Vagy ha észre is vetted, is vetted, könnyebb volt figyelmen kívül hagyni, mint az igazság elé állni, igaz?

Ezt az üzenetet elolvasva jöttem rá ténylegesen, hogy én soha nem jelentettem számodra semmit.

A kabócák dala (INFINITE: Woohyun+Hoya)

Tik-tak. Csak az óra ketyegése törte meg a csendet, ami a szobán uralkodott. Kintről halkan beszűrődött a kabócák éneke, és néha-néha a szelet is lehetett hallani, ahogy kicsit megrázza a faleveleket, s ahogy a résnyire nyitott ablakomnál a szélcsengő csendesen megcsendül.

Az ég tiszta volt, nem takarta el egy felhő sem a csillagokat és a Holdat. Az ágyból tökéletes rálátásom nyílt az égboltra, és nem is csináltam mást, csak bámultam a ragyogó pontokat a messzeségben. Hiába próbáltam nem gondolni a tegnapra, mégsem sikerült elűznöm annak az estének a képét. Hiába akartam azt hinni, hogy csak valami félreértés volt, nem tehettem meg. Szerettem volna megbízni benne, de képtelen voltam rá. És most, ahogy itt feküdtem a sötét szobában ezen a nyári estén, akaratlanul is eszembe jutott, hogy vele mit csináltunk itt, hogy mennyire biztonságban éreztem magam a karjaiban. Akkor teljességgel lehetetlennek tűnt az a gondolat, hogy ilyen csúnyán ér véget a kapcsolatunk, de most mégis itt tartottunk. Dühösnek kellett volna lennem rá, amiért ezt tette, de én ehelyett csak csalódottságot, szomorúságot és mérhetetlen fájdalmat éreztem. Olyan volt, mintha kitépték volna a lelkem egy részét, ami képtelen volt a másik fele nélkül létezni. Minden lélegzetvétel szörnyű kínokat okozott, mintha több tonnás súly nehezedett volna a mellkasomra.

Lehunytam a szemem, hogy végre megpróbáljak elaludni, de nem ment. Nem tudtam úgy csukva tartani őket, hogy ne láttam volna magam előtt az ő arcát, hogy ne éreztem volna karja melegét, hogy ne merültem volna el az emlékeimben. Féltem, hogy el fogom veszteni őt, és ahogy újra meg újra eszembe jutottak az együtt töltött idők, a fájdalom nem hagyott levegőhöz jutni.

Szemem a falióra mutatóira tévedt, ami lassan éjfélt ütött. Hamarosan huszonnégy órája, hogy nem beszéltem vele, és csak feküdtem az ágyban magamat emésztve. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem volt egy olyan tárgy, amiről ne ő jutott volna eszembe, ami ne hangsúlyozta volna hiányát. Szerettem volna felhívni, és megkérdezni tőle, hogy mégis mi volt az, de féltem a válaszától. Féltem, hogy már nem szeret, és nekem el kell majd viselnem, hogy többé nem lesz mellettem.

Ahogy telt az idő, egyre biztosabb lettem abban, hogy vége a kapcsolatunknak. Nem hívott azóta, hogy megláttam őket, de mindez ellenére a lelkem mélyén még élt a remény, hogy nem veszett el minden. És ahogy újra meg újra felrémlett előttem az arca, amikor hirtelen megjelentem előttük, teljesen elbizonytalanított.

Pont el kellett utaznom pár napra a nagyszüleimhez, ahova Hoya nem jöhetett velem. Habár kicsit szomorú voltam, amiért nem láthatom majd, nem gondoltam volna, hogy komolyabban baj fog történni ez idő alatt. Szerdán indultunk, és a tervek szerint péntekre már itthon is lettünk volna, így megnyugodtam, hogy még pont ott lehetek a péntek esti bulin, amin az egyik barátnőm születésnapját ünnepeltük volna meg.

Minden nap több órán keresztül beszéltem Hoyával telefonon, és habár éreztem a hiányát, ezek a beszélgetések sokat segítettek, és egyre jobban vártam, hogy újra láthassam. Pénteken később értünk haza, mint terveztük, de még így sem volt késő, hogy odaérjek a bulira. Gyorsan elkészültem, és olyan hajnali egy óra körül meg is érkeztem a barátnőm házába. Mindenki eléggé részeg volt már, és csak nagy nehezen jutottam át a tömegen, hogy megkeressem Hoyát. Barátnőm állítása szerint nemrég kint volt a teraszon, így rögtön odamentem, de nem láttam sehol. Csak csókolózó párokat találtam, és amikor már épp továbbálltam volna, megpillantottam őt, ahogy épp egy másik lánnyal volt. Ez a jelenet kardszúrásként ért. Elakadt a lélegzetem, és csak álltam ott teljesen ledermedve. Nem tudtam hova tenni a látottakat. Egyre inkább csak azt ismételgettem, hogy ez nem lehet igaz, hogy ez biztos nem Hoya, elvégre ő nem tenne ilyet. De abban a pillanatban, hogy megfordult, megpillantottam az arcát. Ő volt az. Ahogy Hoya is észrevett engem, arcán egyszerre több érzelem futott keresztül. Meglepettség, döbbenet, fájdalom, bűntudat, félelem. Nem tudtam mire vélni mindezt. Olyan sok kérdésem lett volna, amit meg szerettem volna kérdezni tőle, de nem mertem szólni bármit is. Csak sarkon fordultam és elfutottam.

Rögtön azután, hogy hazaértem, el is indultunk a nyaralónkba, ami egy erdő mellett feküdt nem messze a várostól. Nem akartam Hoyával találkozni, így ez volt a legjobb búvóhelyem. Eleinte egy kicsit dühös voltam rá, amiért rögtön kihasználta az alkalmat, hogy én távol voltam, de ezt az érzést gyorsan felváltotta a félelem. Szerettem, ezt a tényt semmi nem tudta megváltoztatni, de nem tudtam, mit csináljak.

Azóta, hogy megérkeztem, csak feküdtem a sötét szobámban az ágyon, és egy óra alatt annyit sírtam, mint egy évben nem szoktam. Könnyeim azonban gyorsan elapadtak, és nekem nem maradt más csak a fájdalom, ami a szívem marcangolta. Nem ettem egy falatot sem, ki sem mozdultam a szobából. Egyszerűen nem volt erőm arra, hogy bármit is csináljak. Nem akartam senkivel sem találkozni, csak egyedül szerettem volna lenni a gondolataimmal, emlékeimmel és fájdalmammal.

Eltelt még egy óra, mire annyi erőt összeszedtem, hogy ki tudjak kelni az ágyból. Ki kellett szellőztetnem a fejem, ezért úgy gondoltam, hogy sétálni indulok, hátha ezzel el tudom űzni a bizonytalanságot, ami tegnap este óta körüllengett. Felkaptam magamra egy kapucnis pulcsit, és csendben kiosontam a házból.

Szippantottam egy nagyot a levegőből, ahogy kiléptem a ház ajtaján. Kint csak egy kicsivel volt hűvösebb, mint bent, de mégis sokkal kellemesebb volt itt lenni, mintha továbbra is a négy fal között lettem volna. Egy kicsit felszabadultam, ahogy elszabadultam a nyomasztó falak közül, és már egy fokkal jobb kedvem lett.

Lassú léptekkel indultam el a kitaposott ösvényen. Nem tudtam, hova megyek, csak vittek előre a lábaim. Fejem teljesen kitisztult, ahogy ebben a békés környezetben sétáltam. A kabócák hangja megnyugtatott, és ahogy felnéztem az égre, csak a sötét messzeséget láttam, amit csillagok ezrei világítottak meg.

Nem messze a háztól, az erdő peremén van egy tó, amihez mindig is szívesen jártam, amikor itt voltunk. Most is odatartottam. Szerettem ott lenni, mert olyankor tisztán tudtam gondolkodni, nem zavart semmi. Abban reménykedtem, hogy ezúttal is segíteni fog, ha egy rövid időre kiülök a partjára.

Egy darabig nem igazán gondoltam semmire, csak gyönyörködtem a természet szépségében, de most megint eszembe jutott Hoya. Emlékszem, mennyire boldogok voltunk, amikor itt sétáltunk kézen fogva, és azt tervezgettük, hogy ideköltözünk. Aztán amikor megérkeztünk a tóhoz, leültünk a partjára, lábunkat a vízbe lógattuk, és fejem a vállára döntöttem. Nem szóltunk egy szót se, csak élveztük, hogy egymás mellett lehetünk.

Összeszorult a szívem, ahogy minden itt töltött emlék eszembe jutott. Szerettem volna vele lenni, vagy legalább látni, ha csak egy pillanatra is. Nem tudtam, mit csináljak, milyen döntést hozzak. Vajon szeret még? Folyton ez a kérdés lebegett a szemem előtt. A választ nem tudtam rá, de féltem beszélni vele. Féltem az igazságtól, ezért inkább elmenekültem. Nem akartam elveszíteni, de tudtam, ha nem csinálok semmit, el fogom. Rettegtem ettől a gondolattól, de nem volt elég bátorságom, hogy megkérdezzem tőle, szeret-e még. Kétségeim satuba szorították a kezem, nem engedték, hogy bármit is tegyek. Soha nem haragudtam rá, kész lettem volna akár most rögtön megbocsátani neki, de mi van, ha már nem szeret? Mi van, ha visszajön hozzám, és aztán újra megcsal? És mi lenne, ha nem bocsátanék meg neki? Elveszíteném, örökre.

Már nem jártam messze a tóparttól, amikor hirtelen valakinek a hangját hallottam meg halkan, ahogy a kabócák dalára énekel. Ahogy egyre közelebb értem, egyre tisztábban ki tudtam venni, hogy mit énekel.

„Még ha dühös is vagy és üvöltesz velem, nem bánom, mert az is a Te hangod. Kibírom és csendben hallgatom. Így élem túl.”

Megtorpantam, ahogy felfogtam szavai értelmét. Szívem összeszorult, ahogy újból eszembe jutott Hoya. Habár soha nem veszekedtünk, csak néha-néha voltak kisebb összezördüléseink, ez a pár mondat szíven ütött. Akkor is visszatértem volna hozzá, ha mindig megbántott volna, ha apró darabokra törte volna a szívem, mert szerettem. Ő volt a legfontosabb ember számomra az egész világon, és el sem tudtam képzelni a jövőmet nélküle.

Szemembe egy könnycsepp szökött, amit rögtön le is töröltem. Nem akartam sírni, de nehezemre esett visszafogni magam. Gombóc keletkezett a torkomban, és a mellkasom egyre nehezebbé vált. Ahogy a dal tovább folytatódott, egyre több és több könnycsepp gyűlt a szemembe, míg végül sírásban nem törtem ki. Leguggoltam, kezemmel átöleltem a térdem, és fejem lehajtottam. Annyira nagyon hiányzott Hoya, és ez a dal őt jutatta eszembe minden egyes szavával.

Nem tudom, meddig guggolhattam itt, de egy idő után azt vettem észre, hogy már nem sírtam. A dal, amit hallottam, már sokadszorra kezdődött el elölről, de én nem tudtam megunni. Nagyon szép volt, teljesen magával ragadott. Az énekes pedig olyan szépen énekelte, tele volt érzelemmel a hangja, ami még jobban magával ragadott.

Nagy nehezen felálltam, és elindultam a hang irányába. Nem tudtam, hogy ki lehetett itt ilyen későn, ezért gyorsítottam kicsit lépteimen. Nemsokára meg is pillantottam egy fiú alakját a tó partján ülni. Sötétbarna haja és fekete pólója beleveszett az est sötétségébe, csak fehér bőre világított kissé. Sötétbarna, már-már szinte fekete mandulavágású szemével a tó vizét figyelte, de mintha nem is ebben a világban járt volna. Szája automatikusan a megfelelő szavakat formázta, mintha már több éve csak ugyanazt hajtogatta volna.

Csendben közelítettem hozzá. Ötletem sem volt, hogy ki lehetett ő, és hogy mit kereshetett itt. Még soha nem találkoztam itt senkivel, amióta csak megvolt ez a nyaraló. Kiléte felől sok ötlet végigcikázott a fejemen, de nem gondoltam volna, hogy rossz szándékú. Békességet sugárzott magából, de mégis mérhetetlen szomorúságot. Mint aki már több ezer éve itt bolyong magányosan, és hiába keresi a boldogságot, nem találja.

Úgy nézett ki, mint aki teljesen elmerült a gondolataiban, ezért meglepődtem, amikor hirtelen abbahagyta az éneklést, és megszólalt.

- Szép esténk van, nemde? – kérdezte felém sem fordulva. Tekintetét továbbra is a tó vizén nyugtatta, ezért teljesen biztos voltam abban, hogy se nem látott, se nem hallott közeledni.

Már majdnem ott álltam mellette, amikor megszólalt, ezért megtorpantam. Körülnéztem, hátha mégsem nekem szánta a kérdést, de rajtunk kívül nem volt senki itt. Már épp válaszoltam volna neki, amikor újból megszólalt.

- Tudtad, hogy vannak kabócák, amik csak tizenhárom, illetve tizenhét évente bújnak elő? - Hangja kellemes volt, nem volt túl mély, de túl magas sem. – Ezek most a tizenhét éves kabócák. Őket szeretem a legjobban, szerintem nekik van a legjobb hangjuk.

Nem tudtam, erre mit válaszolhatnék, ezért továbbra is csendesen álldogáltam mögötte. Igazából, abban sem voltam biztos, hogy pontosan nekem szánta-e mondandóját. Jobbnak láttam hát, ha inkább nem szólok egy szót sem. Pár perc múlva azonban, miután a fiú is megbizonyosodott arról, hogy nem fogok megszólalni, hátrafordult, szemeivel egyenesen az enyémekbe nézett, fejével pedig intett, hogy üljek le mellé.

Némi habozás után úgy döntöttem, hogy leülök. Ezt látva a fiú enyhén elmosolyodott, majd újra visszafordult előre. Nem néztünk egymásra, szólni se szóltunk, csak ültünk egymás mellett saját gondolatainkba merülve. Pár percig csak a kabócákat hallgattuk, aztán a fiú megint rákezdett annak a szép dalnak az éneklésére.

Annyira szépen énekelte, hogy megint teljesen elérzékenyültem rajta. Szemeimmel felnéztem, hogy ne kezdjek el megint sírni, de csak nagy nehezen tudtam visszafogni magam. Szemem sarkából azonban láttam, ahogy a fiú szemei is csillogtak már. Nem tudtam, vele mi történhetett, de valamiért úgy éreztem, hasonló cipőben járunk.

A szám végére érve a fiú leheletnyi szünetet tartott, amit ki is használtam arra, hogy végre megszólaljak.

- Nagyon szépen énekelsz – dicsértem meg, mire a fiú egy másodpercre rám kapta tekintetét, majd újból a vizet kezdte el tanulmányozni. Mondani azonban nem mondott semmit, ezért én folytattam. – Még soha nem láttalak itt – jegyeztem meg. – De mit csinálsz itt ilyenkor?

- Ezt én is kérdezhetném – válaszolta szórakozottan. Arca egy pillanatra felderült, de aztán újból visszatért rá az a mérhetetlen szomorúság.

Újból csend telepedett közénk. Nem tudtam, mi történhetett vele, de jobbnak láttam, ha inkább nem feszegetem a témát, elvégre nem azért jöttem ide, hogy mások problémájával foglalkozzak. Tekintetemmel felnéztem a csillagos égboltra, és azt tanulmányoztam. Csillagképeket kerestem, de soha nem voltam jó abban, hogy bármelyiket is megtaláljam. Még a Göncölszekeret is csak segítséggel tudtam megtalálni.

- Szeretek itt lenni – törte meg hirtelen a csendet a fiú. Kérdőn fordítottam tekintetem rá, de ő továbbra is előre nézett. – Olyan nyugodt itt minden, hogy az ember minden problémáját elfelejti. A legszebb persze mégis csak este, amikor tiszta, csillagos az ég, és csak a tücskök vagy kabócák hangját lehet hallani.

Nem értettem, mire akart kilyukadni ezzel, ezért csak kíváncsian figyeltem. Ő azonban megint nem szólt többet. Egy darabig még hibátlan arcát tanulmányoztam, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy nem mond mást, elfordultam tőle. Pont abban a pillanatban, hogy tekintetem visszafordítottam az égre, egy hullócsillag hullott alá.

- Meghalt valaki – jegyezte meg a fiú, mire kihagyott a szívem egy dobbanást. Rögtön Hoyára gondoltam, de még mielőtt túlságosan pánikba estem volna, sikerült megnyugtatnom magam, hogy vele semmi sem történt. Azt azonban nem tudtam megakadályozni, hogy ne kezdjek el aggódni.

Ahogy így megjegyezte a fiú, eszembe jutott, ahogy pár hónapja Hoyával ugyanitt ültünk, és a csillagokat tanulmányoztuk. Hoya mutogatta nekem a csillagképeket, de én magamtól egyet sem tudtam megtalálni. Azon az estén láttunk egy hullócsillagot is - pont, mint most is. Akkor Hoya mondta ugyanezt, mint most a fiú. Emlékszem, mennyire meglepődtem, amikor ezt meghallottam. Aztán persze Hoya elmagyarázta, hogy egy régi mondás ez, miszerint amikor egy hullócsillag lehull, valaki meghal.

- Gondolkodni jöttél ide? – fordította felém a fejét. Kérdésére bólintottam egy aprót, mire a fiú elmosolyodott. – Én is mindig idejártam, amikor bántott valami, vagy nyugtalan voltam – felelte halvány mosollyal. – Egyébként Woohyun a nevem.

- Én Yoo Jin vagyok - válaszoltam felé fordulva. Nevem hallatán Woohyun arca egy pillanatra elkomorodott, de utána rögtön újból semmi érzés nem volt látható rajta, csak tekintetét újra a tó vizére szegezte. Nem voltam benne biztos, de mintha egy könnycseppet láttam volna lefolyni az arcán.

Szerettem volna még megkérdezni tőle pár dolgot, de újból olyan volt, mintha egy másik világban járt volna. Először, amikor megláttam így, tényleg azt hittem, hogy egy teljesen más helyen jár, de most, hogy közelebbről is megfigyelhettem szemeit, rájöttem, hogy csak a múltban volt. Miért vagy ilyen szomorú? Bántott valaki? Szerelmi bánatról van szó? Nekem nyugodtan elmondhatod, mert ugyanolyan cipőben járunk. Ezt akartam mondani neki, de amint kinyitottam a szám, nem jöttek nyelvemre a szavak. Nem tudtam szavakba önteni az érzéseimet.

- Tudod, réges-régen volt egy lány, akit nagyon szerettem – kezdett bele Woohyun, miközben továbbra is a vizet bámulta. – Őt is Yoo Jinnek hívták, pont mint téged. Az idő, amit együtt töltöttünk, nagyon rövid volt, de ez volt életem legszebb időszaka. Nagyon boldogok voltunk együtt, soha nem veszekedtünk, soha nem voltak problémáink. Ő volt a legfontosabb számomra az egész világon, egy percet sem bírtam ki nélküle. Akkoriban azt gondoltam, velünk semmi rossz nem történhet, és örökre együtt leszünk. Egy esős napon azonban az egész életem romba dőlt. Emlékszem, nem beszéltünk meg találkozót arra a napra, de én meg akartam lepni, ezért elmentem hozzá. Az anyukája nem akart beengedni, azt mondta, hogy a lánya nincs otthon. Elhittem volna neki, ha abban a pillanatban nem hallottam volna meg az ő hangját. Nem volt hangos, de én bármilyen távolságból felismertem volna a jellegzetes hangját. Hiába kiabált utánam az anyukája, én nem álltam meg. Egyenesen berontottam a szobájába, ahol egy másik fiúval láttam csókolózni. Azt akartam hinni, hogy az csak egy rossz rémálom, de nem az volt. Teljesen összetörtem. Azon a napon vesztünk össze először és utoljára. Megtudtam, hogy mindvégig megcsalt, a kezdetektől az orromnál fogva vezetett. Bevallotta, hogy többször megcsalt, de azt állította, hogy szeret. Nem tudtam hinni neki, bármennyire is szerettem volna. Egyszerűen ellentétben álltak a szavaival a cselekedetei. Rögtön szakítottam is vele annak ellenére, hogy még ezek után is ő volt a legfontosabb számomra. Nem voltam rá dühös, egyszerűen csak fájt, hogy többé nem lesz mellettem. A szívem darabokban volt, nem voltam képes semmit sem csinálni nélküle. Egy este eljöttem ide, és minden problémám megoldódott – fejezte be a mesélést Woohyun. Szeme csillogott a könnyektől, és láttam rajta, hogy még mindig fájt neki ez az emlék.

Nem tudtam, mire gondolt azzal, hogy megoldódtak a problémái, de nem kérdeztem rá. Látszott rajta, hogy nem kellemes arról a napról beszélnie, ezért inkább nem kérdezősködtem tovább. Ehelyett vigasztalóan rátettem kezem a vállára, mire egy hálás pillantással fordult felém. Én viszont nem néztem rá, hanem az eget bámultam újból.

- Én is hasonló helyzetben vagyok. Láttam, ahogy megcsalt a barátom, de nem tudom, mit tegyek. Annyira szeretem, hogy nem vagyok képes elengedni őt, mégsem tudok benne már teljesen megbízni. Annyira kíváncsi lennék, hogy mi történt, de félek. Nem merem tőle megkérdezni, nem merem felelősségre vonni, mert attól tartok, hogy elvesztem – sóhajtottam fel, mire most Woohyunon volt a sor, hogy vigasztalóan megsimítsa a vállam.

- Tudod, hogy mit tanultam meg annak az esetnek hála? – kérdezte Woohyun. Kíváncsian fordítottam a fejem felé, és vártam, hogy folytassa. – Hogy soha nem szabad feladni a reményt, hogy akkor is tovább kell küzdeni, ha már mindenki más feladná. Nem szabad kibúvót keresni, hanem szembe kell nézni az igazsággal, még ha az fáj is. Én azon az estén elmenekültem, feladtam, pedig ha kicsit tovább kitartottam volna, akkor még most is boldogan élnék valahol azzal a lánnyal.

Szíven ütöttek Woohyun szavai. Annyira igaza volt, hogy elszégyelltem magam, amiért elmenekültem. Ha igazán szeretném, akkor bármit el tudnék viselni. Ha már nem szeret többé, akkor is boldognak kellene lennem, amiért őt boldognak látom. Mi értelme lenne magam mellett tartani, ha ő már nem szeret? Nem vagyok annyira önző, hogy figyelmen kívül hagyjam az ő érzelmeit. Ha ő már nem szeret, akkor el kell fogadnom.

Reggel a nap meleg sugarai ébresztettek, ahogy beáradtak az ablakon keresztül a szobába, elárasztva azt fénnyel. A szél langyos fuvallatai simogatták arcom, ahogy a még mindig résnyire nyitott ablakon keresztül befújt.

Még pár percig csak feküdtem így, élvezve a kellemes időt. De abban a pillanatban, hogy eszembe jutottak a tegnap este történései, rögtön felültem. Szememet először bántotta a hirtelen támadt fény, de még így is egyből megtaláltam a telefonom. Ujjaim automatikusan Hoya számát hívták, és a szívem a torkomban kezdett el dobogni, ahogy a készüléket a fülemhez emeltem. Hoya az első csengés után felvette. Hangja álomittasan csengett, én mégis kihallottam belőle a fáradtságot és fájdalmat.

- Yoo Jin? – kérdezte óvatosan, mire elmosolyodtam. Annyira jó volt újra hallani a hangját, annyira jól esett vele beszélni, mintha már ezer éve nem találkoztunk volna, pedig alig telt el egy nap azóta, hogy legutoljára láttam volna.

- Találkozzunk – vágtam rá körítés nélkül. Szívem egyre hevesebben kezdett el verni, ahogy a válaszára vártam. Féltem, hogy vissza fog utasítani, de tudtam, ha nem próbálom meg, akkor tényleg elvesztem.

- Sajnálom – felelte válasz helyett. Hangja tele volt fájdalommal, amitől összeszorult a szívem. Habár látni nem láttam, de hallani is elég rossz volt ilyen állapotban. – Egyszerűen úgy sajnálom, Yoo Jin. Megértem, ha azok után nem hiszel már nekem és szakítani akarsz velem, de én tényleg szeretlek, még mindig. Tudom, semmivel nem tehetem jóvá, amit ellened vétettem, már azon is meglepődtem, hogy most felhívtál. Mielőtt viszont letennéd, el szeretném mondani, hogy mi történt akkor. Nem tudom, mi volt velem. Ott volt az a csaj, aki egyszerűen nem tudott békén hagyni, hiába küldtem el folyton, miközben rád vártam. De tudod, milyen vagyok. Mivel kitartó volt a lány, nem volt szívem újból visszautasítani, ezért hagytam, hogy mellettem maradjon, és beszélgessünk. Aztán egyszer csak hozott nekem egy italt, amibe valószínűleg öntött valamit. Egyszerűen nem emlékszem, hogy mit csináltam, tisztára ködös volt akkor az agyam. Csak arra eszméltem fel, amikor már ott voltam a teraszon vele, és megjelentél te. Fájdalmas arcod egy pillanat alatt kitisztította a fejem. Tudom, elég gyenge kifogás ez, és hogy nem fogsz nekem hinni, de ez az igazság – mondta, majd mondandója végére érve elhallgatott. A válaszomra várt, de én nem tudtam, erre mit mondjak. Annyira megkönnyebbültem, mintha több ezer kő esett volna a szívemről.

- Találkozzunk – ismételtem el újból.

- Mi? – kérdezett vissza Hoya meglepetten.

- Nem hallottad? Nem fogom elmondani még egyszer! – válaszoltam, miközben magamban szélesen mosolyogtam. Ha akartam volna se tudtam volna letagadni, hogy mennyire boldog voltam.

- Nem értem – felelte Hoya, mire felnevettem.

- Ha délre nem leszel itt a nyaralónknál, akkor teszek róla, hogy tényleg megbánd, hogy belém szerettél! – fenyegettem, mire most Hoyán volt a sor, hogy nevessen. Egy megkönnyebbült, de felettébb boldog kacaj volt ez.

- Értettem, főnökasszony! – válaszolta, majd kinyomta a telefont. Még kellett pár perc, mire tényleg felfogtam, hogy mi történt.

Hoya tényleg szeretett még. Hirtelen túlzásnak tűnt minden kétségem, amik az este még majd széttépték a szívem. Annyira bolondnak tűntem így visszagondolva, hogy akár egy percig is kételkedni mertem Hoyában és a szerelmünkben. Persze Woohyunnak köszönhettem azt, hogy most újra együtt lehetek Hoyával. Ha ő nem lett volna, akkor lehet, hogy továbbra se lett volna elég bátorságom, hogy Hoya elé álljak.

Szerettem volna Woohyunnal újból találkozni, hogy köszönetet mondhassak, de hiába kérdeztem meg anyától, hogy ismer-e egy Woohyun nevű fiút, aki valószínűleg itt lakik a közelben, nem tudta, kiről beszélek. Anya úgy gondolta, hogy csak álmodtam az egész találkozást vele, de túl valóságos volt ahhoz, hogy így legyen. Aztán anya elmesélt egy mendemondát egy fiúról, aki évekkel a születésem előtt élt itt, ebben a nyaralóban. Azt beszélték róla, hogy öngyilkos lett a tóban, habár erre bizonyítékot soha nem találtak. De azóta az eset óta egy furcsa fiú kísért a tó környékén, és segít a szerelmi problémákkal szenvedőknek.