Things I've never thought Part 2 (100% - Jonghwan)

Már vagy tíz perce sétálhattunk, de még mindig nem érkeztünk meg. Hiába kérdezgettem tőle, hogy hová megyünk, ő csak azt mondta, hogy titok, meglepetés, vagy hogy majd meglátom.
Hirtelen megálltunk, majd Jonghwan csillogó szemekkel rám nézett.
- Megjöttünk – mondta. – Kérlek, csukd be a szemed – felelte, majd megfogta a kezem, és el kezdett vezetni. Úgy tettem, ahogy mondta. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy Jonghwan vezessen. Nem tudom miért, de megbíztam benne.
Pár perc múlva megálltunk.
- Most már kinyithatod – mondta Jonghwan, mire ki is nyitottam. A látvány, ami szemem elé tárult egyszerűen gyönyörű volt, de annyira, hogy a hideg futkosott a hátamon. Egy parkban voltunk, aminek közepén egy nagy-nagy tó volt egy híddal. A hídon volt egy-két pad. A tavat szép zöld fű vette körül, amiben virágok álltak. A füvön is csillogott a harmat, ahogy a nap sugarai rávetődtek. Ha ez még nem lett volna elég, még az ég is rájátszott a park jelenlegi szépségére.
A szám is tátva maradt.
- Ez… - kezdtem volna el dicsérni a helyet, de egyszerűen nem találtam megfelelő szavakat, ami tökéletesen ki tudta volna fejezni, mennyire elnyerte tetszésemet a látvány.
- Tetszik? – kérdezte.
- Igen – feleltem, mire Jonghwan elmosolyodott, majd megint megfogta a kezem, és elindult a tó felé. Neki támaszkodott a korlátnak, majd letekintett a tóra és a halakat kezdte tanulmányozni. Én csak úgy álltam, és azon gondolkoztam, hogy kérdezzem-e meg a múltjával kapcsolatos kérdéseim. Nagyon kíváncsivá tett. Szeretnék róla mindent megtudni.
- Figyelj… - kezdtem el bizonytalan hangon.
- Tudod, nagyon sajnálom, hogy Ji Young így viselkedik veled – szólalt meg Jonghwan szomorkás hangon. – Régen nem ilyen volt. Kedves, aranyos lány volt. Igazán szeretetre méltó volt. Részben viszont miattam lett ilyen, mint most. Tudom, hogy hibáztam, és hogy nem kellett volna elhagynom, de akkor megvoltak a saját problémáim. Ideges és feszült voltam, ezért nem bírtam elviselni Ji Young nyávogását is. Nagyon idegesített, ezért kezdtem elhidegülni tőle, miközben mindenkinél többre tartottam. Szüleim sose ismertem, ugyanis még születésemkor árvaházba adtak. Soha nem is kellettem nekik, de mivel nem ismertem őket, nem hagytak maradandó sebet a szívemen. Aztán nem sokkal az után, hogy az árvaházba kerültem, egy idős házaspár örökbe fogadott. Saját gyermekükként neveltek, és nagyon szerettek úgy, ahogy én is őket. 10 éves voltam, amikor a halál elragadta őket tőlem. Nagyon magam alatt voltam, viszont ott volt nekem Ji Young, aki habár nem tudott semmiről, mégis elfeledtette velem a gondokat. Így, 10 évesen újra árvaházba kerültem, ám megint nem töltöttem ott sok időt. Egy fiatalabb házaspár fogadott örökbe. Nekik már volt egy fiúk, aki idősebb volt nálam. Ő nagyon nem szeretett, ezért folyton rosszalkodott, amit sikeresen mindig rám fogott. Mivel a szülők nagyon szigorúak voltak, kemény büntetést kaptam és megutáltak. Úgy viselkedtek velem, mint holmi bűnözővel. Nagyon rossz érzés volt. Aztán a „bátyám” elköltözött, és végül is mi is elköltöztünk innét Szöulba, amit Ji Youngék is követtek. Nagyon sajnálom, hogy én nem lehettem Ji Young támasza a nehéz időszakában úgy, mint ő nekem, ezért akarom, hogy boldog legyen, ha már én
- Akkor miért nem adsz neki még egy esélyt? – szakítottam félbe a mondandóját. Jonghwan csodálkozva kapta fel a fejét. – Ha szeretnéd, hogy boldog legyen, adj neki még egy esélyt. Annak nincs semmi értelme, hogy magad marcangolod amiatt, amin már nem változtathatsz. A múlt nem változik, viszont a jövőt te formázod – mondtam, majd ellöktem magam a korláttól és elmentem. Nem tudom, hogy hova, de a lábaim csak vittel előre és előre ezen az ismeretlen tájon. Végül vagy egy húsz perces séta után megálltam egy parknál, ahol a legelső fa tövébe lekuporodtam, lábaimat közel húztam magamhoz, majd a kezemmel átöleltem és állam ráraktam.

Miért vagyok ilyen naiv és vak? Miért hittem el, hogy szeret és törődik velem? Olyan szép volt, hogy igaz legyen… és most itt tartok; ülök egy fa tövében, miközben szívem majd megszakad. Persze, hogy Ji Youngot szereti, elvégre ő szép és menő, és teljesen összepasszolnak. Én mégis elhittem, hogy ő engem szeret…
Könnyeim elkezdtek megállás nélkül folyni. Először csak szépen csendben, majd ez átváltott heves zokogásba. Kezem szívemre helyeztem, mely annyira fájt, hogy azt elviselni lehetetlen volt. Szaggatottan vettem a levegőt.
Miért ilyen nehéz? Miért ilyen fájdalmas a szerelem? Sokkal jobb lenne, ha soha semmit nem éreznék.
- Fáj… - suttogtam, majd kezemmel megszorítottam a szívem helyét.
Ahogy egyre csak sírtam, az eső is eleredt. Zuhogott, villámlott és dörgött. Perceken belül sötétség borult az egész városra. Táskámban ugyan volt esernyő, de erőm nem volt, hogy elő is vegyem, inkább hagytam, hogy teljesen elázzak.

Nem tudom, hogy hány órája ülhettem már itt. Teljesen megszűnt körülöttem az idő, egyáltalán nem érzékeltem semmit. Változni se változott semmi, egy dolgot leszámítva: már nem sírtam. Könnycsatornáim vagy elapadtak, vagy már elfogadtam a valós tényeket. Szívem még mindig fájt, de már meg se kottyant, szinte észre se vettem.
Fel akartam állni, hogy megkeressem a többieket, de rájöttem, hogy egy vad idegen városban vagyok, ahol biztos nem találnék rájuk, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy eltévedtem. Viszont ha tudnám is, hogy hol vannak, akkor se érné meg visszamenni, csak azért, hogy Ji Young önelégült fejét nézzem, és hogy akkor és ott taposson a lelkembe, amikor és ahol a leggyengébb vagyok. Nem, én ebből nem kérek. Mindenki jobban járna, ha soha többé nem látnának, bár sokan amúgy se vesznek észre, ezért teljesen mindegy, hogy hol vagyok. Fogadni mernék, hogy még a tanárok se vették észre, hogy nem vagyok velük…
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben. A kívülállók csak azt látták, hogy gondterhelten sóhajtozok. Felnéztem az égre. Sokáig meredtem felfelé, aztán lépteket hallottam a közelből, ezért a hang irányába fordultam. Egy alak tartott felém. Gyorsan elkaptam a tekintetem, nehogy észrevegyen, de attól tartok, hogy már késő volt.
- Mit csinál egy ilyen szép lány egyedül az esőben? – jött oda hozzám. Nem tehettem mást, minthogy ránézzek, ha már hozzám beszél. Most így közelebbről megnézve, elég fiatal volt, olyan körül lehetett mint én. Helyes is volt, de nagyon nem volt szimpatikus, ezért inkább nem is válaszoltam, csak lesütöttem szemeim.
- Na, miért nem válaszolsz? – az „a”-t direkt elhúzta, majd szája szélét lebiggyesztette, jelezve, hogy nem tetszik neki. Engem viszont nem hatott meg, továbbra se szóltam egy mukkot se. Ő viszont nem zavartatta magát: megfogta az állam és felemelte a fejem, majd maga felé fordította. Egyik ujjával végig simított alsó ajkamon, majd elkezdett közeledni felém. Végig futott rajtam a pánik, és hogy én ezt nem akarom vele csinálni. Ajkaink már majdnem teljesen összeértek, mikor még időben kapcsoltam, és két kezem mellkasára tettem, ezzel megállítva közeledését.
- Kérlek, ne! – suttogtam, mire a fiú elmosolyodott.
- Úgy tűnik mégse vitel el a cica a nyelvedet teljesen – mondta, majd újra közeledni kezdett.
- Ne! Én mást szeretek! – állítottam meg újra. Hirtelen nem jutott jobb az eszembe, de próbáltam ezzel is az időt húzni, hátha jön valaki, aki megment.
- Nem is kell szeretned, csak élvezd. Lazulj el egy kicsit, és hidd el, élvezni fogod – suttogta szinte a számba.  – Ígérem, nem fog fájni – mondta, majd lecsapott az ajkaimra. Semmi gyengédség sem volt csókjában. Követelőző és vad volt. Hiába próbáltam eltaszítani magamtól, nem sikerült. Aztán hátradöntött a fűben és rám feküdt, majd kezét a pólóm alá csúsztatta és hasam simogatta. Egyszerűen nem tudtam megakadályozni. Keze végül melleimnél kötött ki, amit jól meg is markolt. Ajkaim mindeddig jól összeszorítottam, nehogy nyelve utat nyerjen, de amikor melleimhez ért, véletlenül gyengült a szorításom. Kapott az alkalmon persze. Most már láttam, hogy minden próbálkozásom hiábavaló vele szemben. Egyszerűen csak el kéne fogadnom a sorsom…
- Seungyeon! – hallottam meg egy ismerős hangot. Látni sajnos nem láttam, de mintha Jonghwan lett volna. Szemeim oldalra fordítottam, és megláttam Jonghwan távolodó alakját. Azt hittem, hogy most rögtön elsírom magam. Végre itt volt valaki, aki megmenthetne, erre elmegy, és én nem tudok szólni neki. A következő pillanatban elváltak ajkaink, hogy normálisan levegőhöz jussunk. Én kihasználtam ezt az utolsó esélyt.
- Jonghwan kérlek segíts! – ordítottam torkom szakadtából. A fiú, ki még mindig rajtam volt, kezével tapasztotta le szám, nehogy még egyszer segítségért kiáltsak. Legnagyobb szerencsémre Jonghwan meghallott. Hozzám futott, és a zaklatóm felrántotta, majd jó nagyon behúzott neki, így hátra is zuhant.
- Egy ujjal se merj többet hozzá érni, meg értetted? – üvöltözött vele. A zaklatóm többet nem is szólt, csak elhúzta a csíkot. Biztos jó nagyon kapott…
- Jól vagy? – kérdezte Jonghwan tőlem kedvesen, majd felsegített. Hogy őszinte legyek, én már nem értek semmit. Jonghwan olyan mérges volt, mint még soha. Teljesen olyan volt, mintha ennyire fontos lennék neki…
- Köszi – suttogtam alig hallhatóan. Azt hiszen, egy jó pár napig nem lesz hangom…
Jonghwan nem szólt egy szót se, csak magához rántott, és jó szorosan átölelt.
- Kérlek többet ne hagyj csak úgy el! Azt hittem, hogy sose foglak megtalálni! – mondta, miközben fejét a nyakamba fúrta. Én csak álltam, majd valami nedveset éreztem a vállamon. Jonghwan sír?
- Jonghwan kérlek, ezt nem szabad – toltam el magamtól. Jonghwan meglepődött arcával találtam szembe magam, ami majdnem megingatott. – Te mást szeretsz – suttogtam halkan, mire Jonghwan jóízűen felnevetett, amit én nem értettem.
- Te kis butus – simogatta meg a fejem. – Azt hitted, hogy Ji Youngot szeretem? – kérdezte mosolyogva, mire én bólintottam egy aprót. – Akkor bizony tévedtél – mondta, miközben végig simított arcomon, majd lágyan megcsókolt. Nem tudtam, hogy mit tegyek, de végül viszonoztam azt. Teljesen összezavart… akkor mégis engem szeret?
Pár perc múlva elváltunk egymástól.
- Seungyeon, én szeretlek téged. Azt szeretném, ha mellettem lennél. Lennél a barátnőm? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Igen – válaszoltam, majd megcsókoltam.

Életem ez a nap óta gyökeresen megváltozott, amit egy cseppet sem bántam, ugyanis végre azzal lehettem, akit oly régóta szeretek.

Things I've never thought Part 1 (100% - Jonghwan)

A nap már korán reggel szépen sütött, felhő nem volt az égen, és ahogy a nap rásütött a fűre, azon megcsillantak az esőcseppek, jelezve, hogy tegnap nagy vihar volt.
Még csak reggel hat óra volt, de nekem már fel kellett kelnem. Hét órára beszéltük meg a találkozott a sulinál az osztállyal, ugyanis kirándulni megyünk. Osztálykirándulás jellegű, de mi nem neveztük annak, egyébként is csak egy napos volt. Busanba mentünk, ami eléggé messze van Szöultől főleg, hogy mi busszal is megyünk. Ezért kellett ilyen volna ilyen korán felkelni, de nem is én lettem volna, ha nem kések el. Háromnegyed hétkor keltem, negyedóra alatt felöltöztem és megreggeliztem, aztán még egy negyedóra alatt, ami normál tempóban fél óra, odaértem a sulihoz. Már mindenki felszállt, és csak rám vártak. Az én osztályom és még egy másik osztály ment. Amikor felszálltam a buszra, már nem volt hely, illetve egy volt, de oda nem akartam ülni. A busz hátuljában ültek a menők és beképzeltek, a busz elején és közepén pedig a többiek. Az egyetlen hely a busz hátuljában volt egy menő srác mellett. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy mellé kell üljek.
- Seungyeon – szólított az osztályfőnök -, ülj le, mert szeretnénk indulni.
- Rendben – válaszoltam egy sóhaj kíséretében, majd hátramentem és elfoglaltam az ablak melletti helyet. Nem szóltam egy szót se a mellettem ülő Jonghwanhoz. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm és elindítottam a zenét. Nem akartam hallani, hogy miről beszélnek.

Egy nagyon gazdag gimnáziumba járok, ahol minden diák dús gazdag, elkényeztetett és beképzelt. Az én szüleim is gazdagok, de nem kényeztettek el, szerencsére. Arra neveltek, hogy meg kell dolgozni a pénzért, és ha valamit el akarok érni, tanuljak. Így is tettem; sokat tanulok, és kiváló bizonyítvánnyal rendelkezek, ezért kiközösítettek az osztályból, még az egész suliból is. Sokat piszkálnak és bántanak, de az évek során megtanultam láthatatlannak lenni. Reméltem, hogy most is sikerül.

Jonghwan a suli legmenőbb sráca, sok barátja van és sok menő csak ráhajtott, de ő mindet lerázta és még egy barátnője se volt. Csendes és mindenkivel hűvösen viselkedik. Nevetni még sose láttam. Tekintélyt parancsoló kisugárzása van, ezért ha barátaival mondjuk a folyosón sétál, mindenki automatikusan utat enged nekik.

Az elsuhanó tájat figyeltem, miközben zenét hallgattam. Próbáltam nem észrevenni, ami a hátam mögött az ötös helyen ülő lányok csináltak: a hajamat húzogatták, a székem rugdosták és a lábukat feltették a székre, így az pont a nyakamba lógott. Először nagyon zavart, de miután megszoktam, elaludtam.

Nem tudom, mennyi ideig aludhattam, de hangos kiabálásra ébredtem. Rólam volt szó, ezért szemeim nem nyitottam ki, így azt a látszatott keltettem, hogy még mindig alszok.
- Annyira hülye vagy! – kiabált Ji Young, a suli legnépszerűbb csaja.  –Mit eszel ennyire rajta? Pénze igaz, hogy van, de egy banyarém és egy stréber! – akadt ki hisztérikusan. Nem tudom, hogy kivel kiabált ennyire, de ennyire kiakadni, mellesleg egy buszon… A tanárok meg persze nem szólhatnak rá, mert ő az egyik leggazdagabb diák, és a suli sok pénzt kap tőlük.
- Jonghwan válaszolj már! – förmedt rá Ji Young.
Azt hittem, hogy a vér is megfagy bennem ebben a pillanatban. Teljeséggel lehetetlen, hogy rólam legyen szó! Jonghwan engem biztos nem szeret! Nem is ismerjük egymást, és csak párszor „beszéltünk”, ami igazából vita volt. Emlékszem, hogy volt pár összetűzésünk, ahol én soha nem hagytam magam. A kommunikációnk ennyiben el is fogyott.
Hogy őszinte legyek, szerelmes vagyok Jonghwanba, bármennyire is bennem van, hogy utálom, és bármennyire nem akartam ezt eleinte beismerni. Nem tehetek róla, de ez az igazság. De ezt elhinni akkor sem akartam. Egyszerűen teljeséggel lehetetlen volt számomra, hogy igaz legyen, amit Ji Young állít. Én már azzal megelégedtem, hogy mindennap láthatom, mivel egy osztályba járunk, és akkor most kiderül, hogy ő is szeret engem… Ez képtelenség… biztos nem rólam van szó…
- Mindenki tudja, hogy szereted azt a kis fruskát, de miért? Miért nem engem? Sokkal jobban illek hozzád mint ő – folytatta Ji Young. – Miért kell megvédened őt folyton? Nem is értem miért hallgattam rád – túrt bele a hajába idegesen.
Először nem esett le, hogy ezt mire érti, de aztán rájöttem. Már régóta nem piszkáltak… Lehetséges, hogy ő állította le őket?
Jonghwan továbbra se válaszolt.
- Miért nem válaszolsz, ha? Jonghwan! – vitte fel a hangnemet annyira, hogy szinte már sikított. – Annyira szégyelled, hogy válaszolni se vagy képes? - vonta fel szemöldökét a lány.
Senki se válaszolt, csendben ült mindenki. Végül megszólalt valaki.
- Ji Young állj már le! Egyáltalán nem tartozik rád ez az egész. Miért nem tudod már felfogni, hogy senkit se érdekelsz?! – szólt rá Ji Youngra Jonghwan egyik haverja.
Ji Young egyből elhallgatott és fújtatva leült, ezzel jelezve, hogy mennyire nem tetszik neki ez.
Mivel már vége volt a „beszélgetésüknek”, kinyitottam a szemeim. Úgy tettem, mintha semmit se hallottam volna.

Az út további része nyugisan telt. Itt hátul mindenki kiabált, elől a tanárok pedig csak fejcsóválva tűrték a pokol elszabadulását, mást úgyse nagyon tehettek.
ÉN javarészt aludtam, közben zenét hallgattam, már amennyire ekkora hangzavarban lehetett hallani valamit. A többiek a kiabálás mellett folyton ettek. Ez így baj nem is lett volna, ha nem a nyakamba morzsáztak volna, aztán a szemetet átdobták hozzám, mintha én szemeteltem volna…

Olyan tíz óra környékén értünk Busanba. Teljesen elgémberedtek a végtagjaim, így megváltás volt felállni és leszállni a buszról. Elsőnek akartam leszállni, ennek ellenére én voltam az utolsó. Mindenki tolakodott és én ebből nem kértem. Inkább megvártam, míg mindenki leér, aztán mielőtt leszálltam volna, a szemét nagy részét visszarugdostam a tulajdonosainak, majd felkaptam a táskám és én is leszálltam. Beszippantottam a friss levegőt és kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaim. Ahogy így álltam a busz árnyékában észre se vettem, hogy a többiek már elindultak. Gyorsan utánuk mentem.

A sor legvégén kullogtam kicsit lemaradva az utolsóktól. Valahogy annyira nem volt kedvem ehhez az egész kiránduláshoz főleg, hogy be is volt borulva, habár a nap sugarai áthatoltak a felhőkön, mégis látszódott, hogy ez amolyan vihar előtti utolsó napsugár.
Minden lány rövid sortban, pántnélküli fölsőben és saruban mászkált. Hajuk kontyban és szemükön napszemüveg díszelgett. Valóban meleg volt, bár eléggé fülledt volt. Rajtam is egy rövid farmersort volt kantárral, fehér rövid ujjú felsővel, amin farmermellény volt. Lábamra pedig tornacipőt húztam. Táskámban volt esernyő is, ugyanis készültem arra, hogy eshet is.
Hirtelen megállt mindenki, amit én későn vettem észre, ezért neki mentem az előttem álló Ji Youngnak, aki éppen egy ivott egy doboz kólát, de mivel én neki mentem, az ital pólóján landolt. Megszeppenve figyeltem, ahogy hátrafordul, majd átkokat szóró szemekkel nézett rám. Egyik kezében a kólás doboz, a másikban semmi nem volt.
- Te! – jött picit közelebb hozzám.  –Tudod te, hogy mennyire drága volt ez a fölső? Mellesleg még váltó pólóm sincs! Most neked köszönhetően égethetem magam itt mindenki előtt! – üvöltözött velem Ji Young, miközben mutatóujjával folyamatosan a vállam bökdöste.
- Állj már le! – förmedtem rá, majd kezét ellöktem magamtól. – Egy: nem én tehetek róla, hogy ilyen hirtelen álltál meg, kettő: még hogy drága? Ugyan ne nevettess már! Ez csak egy egyszerű pántnélküli póló, aminek még csak mintája sincs, úgyhogy nem tudom, hogy hol vehetted, de biztos nem volt olyan drága, mint mondod. Ilyen fölsőt bárhol lehet venni, sőt még ki i mosható, nem kell ezért rögtön eldobni. Egyébként is, méreg gazdag vagy! Egy póló ide vagy oda, nem sok veszteség – oktattam ki a lányt, aki csak nagy szemekkel figyelt.
- Na ide figyelj! Hogy mersz te engem kioktatni?! – a „te” és „engem” szót direkt kihangsúlyozta. – Most biztos azt hiszed, hogy ilyen nagyon menő vagy, csak azért mert hirtelen ilyen nagy lett a szád!
- Ji Young, most csak úgy őszintén. Kettőnk közül ki is hiszi magát menőnek? – kérdeztem tőle halál nyugodtan felvont szemöldökkel. Tudtam, hogy ebből nem fogok jól kijönni, de valahogy nem érdekelt. Végre volt elég bátorságom, hogy bemossak neki.
- Te kis…! – üvöltött rám, majd már lendítette is a kezét, hogy megüssön. Igazából, már vártam, hogy mikor fog megütni, ezért nem okozott meglepetést. Gúnyosan elmosolyodtam, mire Ji Youngnál tényleg betelt a pohár. Lendített egy nagyot a kezével, de még mielőtt az célba ért volna, valaki elkapta a kezét. Mindketten csodálkozva pillantottunk a személyre, aki megvédett.
- Ji Young! – szólt parancsolóan a lányra.
- Jonghwan te szemét! Miért, miért véded mindig meg? – kérdezte könnyes szemekkel Ji Young, miközben kezével Jonghwan mellkasát finoman ütögette. – Én voltam a mennyasszonyod egészen addig, amíg ez meg nem jelent! Annyira jóban voltunk már gyerekkorunk óta! Szerelmesek voltunk, de aztán megjött ő és te eldobtad a barátságunkat, a szerelmünket miatta! – Jonghwan csak rezzenéstelen arccal hallgatta Ji Young mondandóját, kinek közben már könnyei is el kezdtek folyni.
- Egy valamit tisztáznunk kell – szólalt meg Jonghwan. – Te változtál meg, nem én. Nem miatta tettem félre a kettőnk közötti kapcsolatot, hanem miattad – Jonghwan nyugodt hangja rémisztő volt. Még sose hallottam valakit ilyen nyugodtsággal beszélni ilyen dolgokról.
- Mi? – lepődött meg Ji Young is.
- Annyira megváltoztál és elviselhetetlennél váltál. Tudod, sokáig ragaszkodtam a barátságunkhoz, mindenáron meg akartam tartani, de hiába figyelmeztettelek, hiába próbáltalak jó útra téríteni, te már menthetetlen voltál. Tudom, hogy megviselt a szüleid válása, apád halála, majd anyád újbóli házassága, de ennyire mélyre süllyedni nem kellett volna – közölte az igazságot a fiú. Nagyon meglepődtem a hallottakon. Azt eddig is tudtam, hogy Ji Young szülei zűrösek voltak, de ennyire…
- Hogy én változtam? – nevetett fel hisztérikusan Ji Young. – Te szerinted ugyanolyan maradtál volna, ha azt látod, hogy otthon az apád veri az anyádat, majd megöli az öcsédet, aztán az apád börtönbe kerül, ahol öngyilkos lesz, végül anyád újra megházasodik?! Te nem süllyedtél volna ilyen mélyre? Jonghwan, 14 éves voltam, szerinted nem lett volna semmilyen hatással rám ez az egész? De ha ez nem lett volna elég, minden barátom elhagyott, csak te maradtál nekem, erre még te is elhagysz. Nem volt senkim, aki kimentett volna a mélyvízből! Öngyilkossági kísérletet is tettem, de végül az irántad érzett szerelmem tartott vissza! Te nem tudod, hogy én mennyit szenvedtem! Honnét is tudnád, elvégre te mindig is anyuci kedvenc kis fiacskája voltál, aki mindent megkapott akkor is, ha nem is kért semmit! Neked mindig is meg volt a szerető családod, ezért honnét is tudnád, hogy milyen így felnőni! – kiabált Ji Young.
- Ji Young, te semmit sem tudsz rólam – felelte rezzenéstelen arccal Jonghwan.
- Hogy?
- Mindig is csak azt láttad és tudtad, amit mindenki más is, ám ez a valóságtól igen messze áll, és hidd el, én mindenkinél jobban tudom, hogy milyen is az igazi fájdalom – közölte a fiú, amin mindketten még jobban meglepődtünk, bár nekem nem sok időm volt kicsodálkozni és feldolgozni a hallottakat, ugyanis Jonghwan a karomnál fogva húzott el egy ismeretlen irányba.