One glance (INFINITE - L)

Sokkal korábban indultam el otthonról, mint amennyi idő szükséges lett volna ahhoz, hogy odaérjek abba a kis klubba, ahol minden nap zenélni szoktam. Késő délutántól nagyjából estig szoktam ott tartózkodni, de mivel otthon nincs tennivalóm, majdnem az egész időmet ott töltöm, és hallgatom mások előadását. Ez okból most is vagy egy órával előbb elhagytam kis lakásom, de nem bántam. Kint szép idő volt, így sétálni is kellemes volt.

Megrántottam gitárom tokjának szíját, miközben feltekintettem az égre. Az eddigi szép bárányfelhőket hirtelen sötétek váltották fel. Összevontam szemöldököm, ahogy megállapítottam, hogy hamarosan leszakad az ég, és gyorsítottam tempómon. Semmi kedvem sem volt elázni, s mivel otthon nem gondoltam volna, hogy esni fog, ezért esernyőt sem hoztam magammal. Csak reménykedni tudtam abban, hogy legalább addig kibírják még a felhők, amíg elérem úti célom. A szerencse viszont most nem állt mellettem, mert pár perc sem telt bele, mire elkezdett zuhogni.

Feltettem pulcsim kapucniját a fejemre, habár nem sok védelmet nyújtott, de a semminél azért több volt. Egyik kezemet zsebre dugtam, míg másikkal gitárom tokjának szíját fogtam, nehogy lecsússzon a vállamról. Tekintetemet a földre szegeztem, hogy a pocsolyákat ki tudjam kerülni. Már csak a cipőm teljes elázásának gondolatára is elfintorodtam. Az kellene még ide!

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, csak az eső hangját hallottam és saját lépteim zaját, ahogy néha-néha beleléptem egy pocsolyába, amit nem vettem észre. Pulcsimon egyre több sötét folt jelent meg, ahogy egyre jobban elkezdett zuhogni. Vizes hajtincseim rakoncátlanul újból és újból szemembe hullottak, hiába tűrtem el őket mindig. Ruhám is egyre jobban rám tapadt, ami csak tetézte az egyre jobban eluralkodó rossz kedvem.

Erősebben megszorítottam a tok szíját, miközben gyorsabb tempóra kapcsoltam. Az eső egyre jobban elkezdett esni, amivel párhuzamosan növekedett az én félelmem is. Az egy cseppet sem érdekelt, ha én elázom, elvégre egy kis megfázáson kívül semmi bajom nem lenne, viszont ha ugyanez megtörténik a gitárommal, az a végét jelentené neki. Nem élném túl, ha hőn szeretett hangszerem ilyen csúnyán menne tönkre, de nem csak ez lenne a probléma. Mivel annyi pénzem nincs, hogy egy újat beszerezhessek, kirúgnának a munkahelyemről, így fizetés nélkül a házamból is kidobnának. Ha ez mind megtörténne, akkor egy csapásra vesztenék el mindent, amit eddig felépítettem az életemben.

Megráztam a fejem, hogy elkergessem a rossz gondolatokat, elvégre semmi ilyesmi nem fog történni. Habár a gitárom nem a legdrágább fajtából volt, azért nagyon strapabíró volt, és amúgy sem ázik át olyan könnyen a tok, legalábbis ebben reménykedtem. Meg egyébként is, mivel mindig velem volt a hangszer, ezért volt már sokkal rosszabb helyzetben is, és azt is kibírta. Egy kis eső már meg se kottyan neki azok után!

Még mindig a járdát pásztáztam szemeimmel a pocsolyák miatt, és mivel teljesen gondolataimba voltam merülve, nem vettem észre, hogy jön velem szemben valaki. Valószínűleg a másik sem figyelhetett, ezért nem került ki ő sem. Már épp felnéztem volna, amikor hirtelen érintkeztek a vállaink. Habár az ütközés nem volt erős, mivel egyikünk sem ment olyan gyors tempóban, de ez is elég volt arra, hogy kiverjem az idegen kezéből az esernyőt.

Meglepődve pillantottam először a betonon heverő tárgyra, majd a mellettem álló illetőre tekintettem fel. Az idegen is ugyanígy tett, s mikor én a szeméhez értem, akkor nézett bele ő is az enyémbe. Tekintetünk összekapcsolódott, és hirtelen sokféle érzés öntött el. Az idő mintha megállt volna körülöttünk, s én nem láttam mást, csak őt. Aztán egy pillanat alatt leforgott szemeim előtt a kettőnk jövője.

Szívem hevesen dobogott, pulzusom az egekben lehetett, bár nem értettem, hogy miért. Talán tetszhet ez a lány? Hisz semmi különleges nem volt benne… Barna szemek és szintén barna, vállig érő kissé göndör haj. Alacsonyabb volt nálam talán egy fél fejjel, és az alakja se volt kiemelkedően jó, engem mégis teljesen megbabonázott.

Nem tudom meddig állhattunk így az esőben csak egymást bámulva, teljesen megfeledkezve a körülöttünk lévő világról. Akkor, abban a pillanatban nem létezett számomra senki más, csak ő. Ahogy szemeibe néztem, olyan volt, mintha a lelkét is láttam volna: tudtam, hogy őt nekem teremtették, hogy ő a másik felem, aki ha azt mondaná, hogy ugorjak le egy hídról, megtenném.

A meghitt pillanatot végül én szakítottam meg, ahogy felvettem neki az esernyőjét. A kezébe nyomtam az említett tárgyat, miközben ő még mindig megilletődve állt mellettem. Kedvesen rámosolyogtam, és rászorítottam kézfejét az esernyő nyelére, nehogy elejtse azt. Végül a lány is visszanyerte lélekjelenlétét, és köhintett egyet, hogy elkergesse az előbbi zavartságát. Én mindezt mosolyogva figyeltem. Nagyon aranyos volt.

-            Meghívhatlak egy kávéra? – kérdeztem tőle, miközben ő egy hajtincsét kezdte csavargatni. Ezt látva még szélesebb lett volna a vigyorom, de inkább visszafogtam magam. Habár most lehetetlen lett volna letörölni arcomról a mosolyt, de nem akartam ezzel elijeszteni. Ki tudja, mit gondolna akkor rólam! Talán, hogy egy pszichopata vagyok, vagy valami ennél is rosszabb.

-            Hát - kezdte zavartan még mindig a haját piszkálva -, éppen sietek, de egy kávé talán belefér – válaszolta, miközben szemeit a betonon pihentette. Nem mert rám nézni.

-            Nagyszerű – feleltem, majd gyorsan körbe tekintettem, hogy keressek egy kávézót nem túl messze tőlünk. Szerencsémre nem sokkal távolabb innét volt is egy, amit megkönnyebbülve nyugtáztam. – Akkor mehetünk? – kérdeztem tőle, fejemmel a kiszemelt épület felé bökve.

Ő mosolyogva bólintott, majd készségesen felajánlotta az esernyőt nekem is. Újból elmosolyodtam gesztusát látva, majd átvettem tőle a tárgyat, hogy én tartsam neki, és elindultunk. Tempónk nem volt túl gyors, épp kellemes volt így, védve az esőtől is.

Az a pár perc alatt, amíg elértük úti célunkat, nem beszéltünk egymással, de ez rendben is volt így, mert le kellett nyugtatnom egyre hevesebben dobogó szívemet. Úgy éreztem magam, mint akiben valamilyen boldogságbomba robbant fel, ami mindenemet teljesen átjárta. Semmire sem tudtam gondolni, csak rá, és agyamat teljesen ellepte a rózsaszín köd.

Eddig szinte megvetettem mindenkit azok a dolgok miatt, amik most velem is megtörténtek. Sosem hittem a szerelem első látásra állításokban és az ehhez hasonló bugyuta történetekben. Sokszor afelől is kétségeim voltak, hogy az az érzés létezik-e, mivel én egyszer sem tapasztaltam még meg eddig. A szívem mélyén azonban irigyeltem azokat az embereket, akiknek megadatott ez az érzés, akik megtalálták másik felüket. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen helyzetben, ilyen körülmények között lelek rá.

A kiszemelt kávézó nem volt túl nagy és túl sokan sem voltak bent, habár azt gondoltam volna, hogy az eső elől többen bemenekülnek majd az ilyen helyekre. Persze egyáltalán nem bántam, mert így legalább családias volt a légkör bent.

A kettes asztal, amihez leültünk, az ablak mellett volt, így tökéletes rálátásunk nyílt az utcára. Nem kellett sok gondolkodás, hogy eldöntsük, mit akarunk inni, elvégre kávézni jöttünk. Miután kihozták nekünk az italt, elkezdtünk végül beszélgetni.

Habár nem tudtunk most túl sokat beszélni, mert mindkettőnknek halaszthatatlan programja volt, de azért életem talán eddigi legkellemesebb óráját töltöttem itt. Egyáltalán nem ismertük egymást, mégis mindig volt témánk. Jobban hasonlítottunk, mint azt elsőre gondoltam volna, és ahogy egyre jobban megismertem, úgy varázsolt el egyre jobban.

Így kezdődött hát el minden.

Kapcsolatunk ezután kezdett el virágozni, ahogy egyre többet találkoztunk és egyre jobban megismertük egymást. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt az időszakot, azt mondanám, olyan volt, mint a tavasz. Ahogy a virágok egyre jobban kinyílnak tavasszal, úgy fejlődött a mi kapcsolatunk is.

Talán egy hónap ilyen találkozgatás után döntöttünk úgy, hogy ténylegesen elkezdünk randizni, majd járni. Nagyon örültem, hogy ő mellettem lehetett, életemben ilyen boldog még nem voltam. Habár elég nagy volt közöttünk a társadalmi különbség, mivel Sun Hee - ahogy hívták – egy gazdag család gyermeke volt, míg én mindig is szegényes közegben éltem. Sun Hee-t ez cseppet sem zavarta, aminek én felettébb hálás voltam.

A tavasz átváltott nyárba, s mi egyre jobban megszerettük egymást. Már szinte elképzelni se tudtam volna mindennapjaimat Sun Hee nélkül. Annyira szerettem, hogy mindent megtettem volna érte. Aztán egyszer csak Sun Hee úgy döntött, itt az ideje, hogy a szüleinek bemutasson. Nagyon féltem ettől a találkozástól, és hogy esetleg a szülei nem fognak elfogadni, és hiába próbált barátnőm megnyugtatni, az aggályaim nem tűntek el.

Végül eljött a nagy nap.

Idegesen álltam Sun Hee-ék házának ajtaja előtt. Úgy éreztem, mintha az öltönyöm fojtogatott volna, és habár legszívesebben lazítottam volna nyakkendőmön, nem tehettem. Jó benyomást akartam kelteni barátnőm szüleiben, ezért még egy csokor virágot is hoztam Sun Hee anyukájának. Mindez persze csak formalitás volt, de azért reméltem, hogy nem fognak eltiltani lányuktól.

Az a pár perc, ami azóta telt el, hogy megnyomtam a csengőt, éveknek tűnt. Amikor végül kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent Sun Hee, megkönnyebbültem. Biztatóan rám mosolygott, amit én is viszonoztam, majd beléptem a házba. Nem volt túl sok időm körbenézni, habár nagyon szép volt a házuk. Le se tagadhatták volna, hogy mennyire gazdagok.

Sun Hee egyenesen a nappaliba vezetett, ahol már a szülei a kanapén ülve vártak rám. Az apuka idősebbnek tűnt a feleségénél, és szigorú arcvonásai láttán azt a következtetést vontam le, hogy kettejük közül ő fogja a legjobban ellenezni a kapcsolatunk. Az anyukája igazán szép asszony volt, lánya az ő vonásait örökölte. Az ő arca szelídebb volt, de azért láttam rajta, hogy ő sem igazán örül nekem. Ez már rossz pont volt.

-            Anya, apa, ő itt Myungsoo – mutatott be Sun Hee a szüleinek.

-            Örvendek a találkozásnak – feleltem, miközben kilencven fokban meghajoltam előttük. – Kim Myungsoo vagyok – mutatkoztam be én is nekik. – Ezt Önnek hoztam, asszonyom – nyújtottam oda a virágcsokrot Sun Hee anyukájának, aki csak intett, hogy tegyem le.

Aprót bólintottam, majd a mellettem lévő kis asztalkára helyeztem az ajándékom. Próbáltam elrejteni az érzéseimet, nem akartam, hogy azok az arcomról leolvashatóak legyenek, de elég rosszul esett, hogy Sun Hee anyukája ennyivel letudta az ajándékom. Egyáltalán nem értékelte kedves gesztusom, amiből arra következtettem, hogy tényleg nem szívlel ő sem.

A két felnőtt arcáról semmit sem lehetett leolvasni, így nem igazán tudtam megmondani, hogy mi lehet a véleményük rólam. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy ne mutassam ki, mennyire ideges vagyok. Még a tenyerem is izzadt, a nyakkendő pedig mintha fojtogatott volna. Legszívesebben Sun Hee-ra néztem volna, mert jelenléte mindig megnyugtatott, de most még ezt sem tettem meg. Nem akartam, hogy a szülei rossz véleménnyel legyenek rólam.

Végül Sun Hee apukája törte meg a csendet, amikor megkért, hogy üljünk le. A férfi hangja is pontosan olyan szigorúan csengett, mint azt az arca is tükrözte, így rögtön tudtam, hogy nem lesz könnyű menet elnyerni a beleegyezésüket. De meg kellett próbálnom.

-            Mondd csak – szólalt meg ismét az édesapa, miután Sun Hee-val helyet foglaltunk egymás mellett a kanapén -, a szüleid mit dolgoznak? Melyik nagyvállalat tartozik a családodhoz? – tért egyenesen a tárgyra.

Az apuka mindvégig a szemembe nézett, ami miatt akaratlanul is még idegesebb lettem. Jól meg kellett gondolnom, hogy mit válaszolok erre, elvégre ezen múlott, hogy Sun Hee mellett maradhatok-e, vagy sem. Féltem, elképzelhetetlenül féltem attól, hogy elveszítem Sun Hee-t, emiatt pedig még jobban ideges lettem.

-            Nos – kezdtem bele, miközben tenyeremmel kicsit megszorítottam térdem -, a szüleim már nincsenek ezen a világon – feleltem, de nem mertem az édesapa szemébe nézni. Helyette inkább a köztünk lévő asztalt bámultam. Reméltem, hogy Sun Hee apukája ennyiben hagyja ezt a témát, de valahogy kételkedtem benne.

-            Részvétem – mondta az anyuka, de mielőtt erre válaszolni tudtam volna, a férje visszavette a szót.

-            Valóban? Akkor már te vezeted a cégeteket? – kérdezte, mire idegesen Sun Hee-ra pillantottam. Nem mondta el nekik, hogy én nem vagyok… olyan mint ők? Tényleg nem tudják, hogy én nem vagyok holmi gazdag ficsúr? Ez nagyon nem lesz jó így…

-            Nem igazán – fordítottam végül vissza tekintetemet az apuka felé.

-            Akkor biztos a bátyád vezeti most, igaz? – faggatott tovább.

-            Igazság szerint – kezdtem bele -, ez sem igaz. Nincsen semmilyen cégünk vagy vállalatunk. Én egy egyszerű bárban dolgozok, mint zenész. Régóta gitározok, és mindig is ezt szerettem volna csinálni – mondtam, majd szemeimet szorosan összezártam. Tudtam, hogy ezzel most mindent elrontottam.

Habár nem néztem egyik szülő arcára sem, éreztem, hogy elképedtek ezt hallva. Életemben talán először szégyelltem igazán, hogy mit dolgozok, hogy kik voltak a szüleim. Eddig mindig elégedett voltam azzal, amit csináltam, és azzal, aki voltam. Amikor pedig Sun Hee elfogadott, megnyugodtam, hogy származásom nem fogja befolyásolni kapcsolatunkat. Tévedtem, hatalmasat tévedtem. Bolond voltam és naiv, amiért azt hittem, a szülei is áldásukat fogják adni ránk. Csakhogy a lányuk sokban különbözött a felmenőitől, nagyon sokban.

Ezután még beszélgettünk egy keveset, de a szülők még távolságtartóbbak lettek, mint előtte voltak. Tudtam, hogy kettőnk kapcsolatának itt vége lesz. Ismertem már elég jól a gazdagokat ahhoz, hogy tudjam, mindenáron megakadályozzák majd a találkozásunkat, és ezért bármilyen módszert alkalmazni fognak.

A kapcsolatunk ezután valóban romlani kezdett. A nyár átváltott őszbe, de mi hiába szerettük egymást nagyon, alig tudtunk találkozni – minden bizonnyal a szülőknek hála. Minden nap kínkeservesen telt el, s én minden percben azt vártam, hogy mikor láthatom Sun Hee-t újra. Úgy éreztem, nem bírok élni nélküle, és most, hogy már nem lehettem mellette mindig, olyan volt, mintha a lelkem egyik felét szakították volna el tőlem. Már a zenélés sem tudott igazán boldoggá tenni, habár egy kis megnyugvást adott. Sun Hee azonban elmondhatatlanul hiányzott.

Végül újból eljött az a nap, amikor találkozhattunk. Leírhatatlanul vártam már ezt a pillanatot, mégsem voltam teljesen nyugodt. Rossz előérzetem volt, de megpróbáltam nem gondolni rá, elvégre mi rossz történhetne? Az időjárás azonban csak még jobban tetézte félelmem. Sötét, borús felhők takarták az eget, a napot egyáltalán nem lehetett látni. A szél is őrültek módjára fújt, teljesen olyan volt, mintha bármelyik pillanatban hatalmas vihar kerekedhetne.

Az aznapi találkozót abba a kávézóba beszéltük meg, ahol legelőször beszéltünk. Annyira izgultam még mindig, hogy megint sokkal korábban érkeztem meg, mint kellett volna. Legnagyobb döbbenetemre azonban Sun Hee is ott volt már. Tudom, nem kellett volna semmi rosszra gondolnom, de akaratlanul is elkezdtem félni. Ezt már csak az is tetézte, ahogy Sun Hee kinézett. Arca kicsit beesett volt, mintha már napok óta nem evett volna, szemei duzzadtak és pirosak voltak, mintha sokat sírt volna.

Nyeltem egy nagyot, majd minden bátorságomat összeszedve odaléptem az asztalhoz, aminél barátnőm ült. Teljesen a gondolataiba lehetett merülve, mert fel sem tűnt neki, hogy leültem vele szembe. Csak akkor nézett végül rám, amikor megszólítottam. Ahogy azonban megpillantottam, ledermedtem. Arca teljesen kifejezéstelen volt, nyoma sem volt annak a kedves és derűs lánynak, akit én ismertem.

-            Valami baj van?  - kérdeztem óvatosan. Nem tudtam mire vélni ezt az arckifejezést tőle, ezért jobbnak láttam, ha csak finoman tudakolom meg tőle, miért akart olyan sürgősen beszélni velem. Ahogy azonban egyre csak arcát fürkésztem bármilyen érzelem után, kezdtem úgy érezni, nem akarom tudni, mi az a fontos, amit mondani akart nekem.

-            Szakítsunk – közölte hirtelen egy kisebb csend után ugyanolyan semmit mondó hangon, mint amilyen az arca volt. Tekintetemet azonban kerülte, mintha el akart volna rejteni valamit.

-            Ezt most – kezdtem bele zavartan -, mire véljem?  - kérdeztem tőle, miközben összeszorítottam tenyeremet, de olyan erővel, hogy már szinte fájt. Próbáltam reálisan gondolkodni, és nem túlságosan kétségbeesni, de alig bírtam tisztán tartani a fejem. Hiába próbáltam megoldás után kutatni, vagy egyáltalán rájönni a szakítás okára, semmire sem jutottam. Eddig semmilyen probléma nem volt, egyáltalán nem voltak olyan jelek Sun Hee viselkedésében, amik arra utaltak volna, hogy valami baj van, hogy nem szeret.

-            Szakítsunk – ismételte meg magát Sun Hee, de még mindig nem nézett a szemeimbe. Vagy az ablakon bámult ki, vagy a kezeit tanulmányozta, vagy az asztal lapját fürkészte. 

-            Figyelj, Sun Hee, elhiszem, hogy nehéz most neked, amiért a szüleid nem fogadtak el, és köztem és köztük kell ingáznod, de nem te mondtad mindig, hogy majd megbékélnek a ténnyel? – A sírás kezdett fojtogatni, alig bírtam beszélni, a kétségbeesés pedig olyan erővel söpört végig rajtam újból és újból, hogy azt sem tudtam, mit kellene mondanom egy ilyen helyzetben.

-            Myungsoo, hát nem érted? Hogy mondjam még el neked, hogy megértsd? – csattant fel indulatosan, és egy másodperc erejéig a szemembe nézett, de tekintetét rögtön utána levette rólam.

-            Igen! – kiáltottam fel idegesen. -  Nem értem, úgyhogy magyarázd el! – Sun Hee sóhajtott egyet ezt hallva, mintha egy értetlen kisgyerekkel beszélt volna.

-            Soha többet nem akarlak látni. Soha többet nem akarok találkozni veled, úgyhogy akadj le rólam! – felelte minden szót jól kihangsúlyozva, hogy felfogjam, mit mond. De képtelen voltam erre. Nem tudtam, nem akartam elhinni, hogy amit mond, az igaz. Az a lány, akit én ismertem, soha nem lett volna képes erre. Az a lány, akit én ismertem, tényleg szeretett, mindennél jobban. Ez nem ő volt. Biztos csak valami rossz rémálom az egész, és én hamarosan felébredek, de bárhogy vártam rá, semmi sem történt.

-            Szerettél egyáltalán valaha? – kérdeztem elfúló hangon. A fájdalom egyre erősebben csavargatta bensőmet, ami miatt alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, hogy bármelyik pillanatban kitéphetik szívemet a mellkasomból.

-            Nem – válaszolta Sun Hee, de én ezzel nem elégedtem meg. Hosszabb választ akartam, még hozzá úgy, hogy a szemeimbe mondja. Talán ha ezt megteszi, képes lettem volna beletörődni, hogy ez az igazság, habár elengedni soha nem fogom tudni.

-            Nézz a szemeimbe – kiáltottam rá, majd két kezemmel megragadtam Sun Hee arcát, és magam felé fordítottam -, és így mondd el még egyszer! – Tudtam, hogy ha nem kényszerítem szerelmemet arra, hogy engem nézzen, magától nem tette volna meg. De így még reménykedtem abban, hogy a szemembe nem fog hazudni. Tévedtem.

-            Soha nem szerettelek, Myungsoo, egyetlen egy pillanatig sem. Mind végig csak szórakoztam veled. Hogy miért? Azért, mert élvezem, ha földbe tiporhatom az olyan férgeket, mint amilyen te is vagy. Azt hitted, hogy szeretlek? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Akkor most közlöm, hogy soha nem tudnék olyat szeretni, akinek semmije sincs. Se pénze, se családja, csak egy ócska gitárja, amivel egy egérlyukban dolgozik – ócsárolta Sun Hee nemcsak, hogy engem, de az egész életemet, az egész eddigi kemény munkám. 
Mielőtt azonban bármilyen más érzést kiolvashattam volna barátnőm szemeiből, kiszakította magát kezeimből, és ott hagyott egyedül a kávézóban fájdalmammal, magányommal és a lerombolt büszkeségemmel és önbecsülésemmel. Mindent elvett tőlem. Mindent elvett tőlem az Ég. Már azt hittem, mindenem megvan, amire valaha is szükségem volt, de most rá kellett jönnöm, hogy valójában semmim sincs.

Teltek a napok, a hetek és a hónapok, de én változatlanul szerettem Sun Hee-t mindennél és mindenkinél jobban. Annak ellenére, hogy azon a napon annyira megalázott, annak ellenére, hogy azt mondta, csak szórakozott velem, én szerettem. S habár elvégeztem a mindennapi teendőket, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy élek. Olyan volt, mintha elvették volna tőlem a lelkem másik felét, ami nélkül csak egy üres bábu voltam.

Az ősz átváltott télbe, és én életem eddigi legkeményebb időszakát éltem. Még akkor sem voltam ilyen, amikor a szüleim meghaltak, még az sem viselt meg ennyire. Napjaim újból színtelenek lettek, és már tényleg nem tudott semmi sem színt vinni beléjük. Egyedül a gitárom volt az, ami mellett még néha éreztem a régi énem darabkáit.

Azt hittem, ezen már semmi sem tud változtatni, de tévedtem.

Ugyanúgy kezdődött ez a nap is, mint a többi. Minden haladt a szokásos színtelen kerékforgásban, addig, amíg nem kaptam egy hívást Sun Hee unokatestvérétől, Sungyeoltól. Az egész családban ő volt az egyetlen, aki támogatott minket, és aki elfogadott engem. Mindig is jó kapcsolatot ápoltam vele, így persze rögtön felvettem a telefont. A dolgok, amiket elmesélt nekem, megdöbbentettek, és utána teljesen más fényben láttam a szakításunk napját.

Az egész olyan hihetetlen és mérhetetlenül fájdalmas volt, hogy sokkal jobb volt abban a tudatban élni, hogy Sun Hee tényleg nem szeretett, minthogy el kelljen viselnem hiányát, hogy habár ő is szeret még mindig, már soha nem lehetünk együtt. Hogy miért? Mert ma volt az esküvője. Hozzáment Kim Sung Gyu-hoz, egy gazdag férfihoz a szülei kérésére, csakhogy engem megmentsen, ugyanis anyja és apja megfenyegette, hogy ha nem szakítunk, tönkre fognak tenni engem. Emiatt mondta nekem azokat a szörnyűségeket, hogy el tudjam felejteni, hogy el tudjam engedni annak a tudatában, hogy ő csak szórakozott velem. De én erre akkor is és most is képtelen voltam.

Sungyeol azért mondta el nekem mindezt, mert úgy érezte, tartozik a családja annyival, hogy tudjam az egész igazságot, ha már tönkre tették a kapcsolatunkat. Hálás voltam neki mindenért, habár egyáltalán nem az ő hibájából alakultak így az események.

Ez a telefonbeszélgetés után még kínkeservesebben teltek a napok, és még nehezebb volt elvégeznem a mindennapos teendőket. Sun Hee kedvéért tovább akartam lépni, és megpróbálni újra boldog lenni, de a szívem mélyén éreztem, hogy egyre kevesebb okom van arra, hogy éljek. Csakis miatta próbáltam meg, mert azt szerette volna, ha elfelejtem – ezért mondta azokat a szörnyűségeket. Arra a napra gondolva azonban még mindig fájdalom öntött el, csakhogy most már nem magam miatt, hanem miatta. Vajon mennyire lehetett nehéz azokat a hazugságokat kimondani, amikor ő is mindennél jobban szeretett? Ha erre gondoltam, úgy éreztem, nincs jogom panaszkodni, és tovább kell élnem az egyszerű életem, mintha soha nem is találkoztunk volna.

Azonban újból elkövettem ugyanazt a hibát, amit akkor, amikor először találkoztam Sun Hee szüleivel: alábecsültem őket.

Épp a boltból jöttem haza, amikor láttam, hogy egy fekete, sötétített ablakú kocsi áll a házam előtt. Már ezt látva rossz előérzetem támadt, ami be is bizonyosodott, amikor beléptem lakásomba. Épp akkor jött ki két öltönyös alak, de velük nem is foglalkoztam, mert más foglalt le: ahogy kinézett az a pár szoba, amit otthonomnak neveztem.

Minden teljesen fel volt forgatva, a bútorok szét voltak törve, a ruháim szét voltak szórva, de ezekkel nem törődtem. Csak a gitáromat kerestem. Reménykedtem abban, hogy az épségben megúszta, mert ha hőn szeretett hangszerem is elveszik tőlem, tényleg nem marad semmim.

Nagy nehezen megtaláltam gitáromat, darabokra zúzva. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik velem. Hogy lehet valaki olyan kegyetlen, hogy ilyen mértékben tönkretegye az életem? Csak azért, mert ő gazdag, azt hiszi, mindent megtehet? Egyszerűen szörnyű, hogy valaki ilyesmire vetemedhet. A legrosszabb az egészben mégis az volt, hogy ez volt az igazság, a megmásíthatatlan igazság.

Pár napra rá bekövetkezett mindaz, amit el akartam kerülni akkor, amikor először megláttam Sun Hee-t. Elvesztettem először az állásom, aztán a lakásom is. Nem maradt semmim és senkim. Az eddig oly jól ismert világom hirtelen a feje tetejére állt, és én nem tudtam, mihez kezdhetnék. Nem volt már semmi okom, hogy életben maradjak. Nem volt kiért vagy miért élnem.

Már előtte is éreztem, hogy ez lesz a vége, de akkor még reménykedtem abban, hogy minden olyan lesz, mint azelőtt volt, hogy megismertem volna Sun Hee-t. Naiv voltam, nagyon naiv. Talán ha odamentem volna könyörögni a szülőknek, hogy kíméljenek meg, talán akkor nem történt volna meg mindez. De már felesleges volt azon gondolkodni, hogy mit kellett volna tennem. Elhatároztam magam.

Egy kevés pénzem még volt szerencsére, ami pont elég volt arra, hogy egy patikában vegyek egy doboz altatót. Én sem gondoltam volna, hogy valaha is erre szánom el magam, de már nem volt semmi, ami visszatarthatott volna. Mindent elvettek tőlem, csak a nyomorult életemet hagyták meg, ami már egy fabatkát se ért.

A doboz gyógyszerrel a kezemben mentem el a Han folyóhoz, és ültem le egy fa tövébe, ahonnét tökéletes rálátásom nyílt a vízre. Olyan szép volt, olyan békesség tükröződött róla, hogy az rám is átragadt. Már nem tart sokáig ez a szenvedés, hamarosan én is olyan nyugodt leszek, mint a folyó vize. Akkor már engem sem bánthat senki, nem lesz több fájdalom, több magány, több kegyetlen igazság.

Ott ülve vettem be az összes pirulát, ami a dobozban volt, és örök álomra hunytam szemem.

Fájt, nagyon fájt, hogy kettőnknek nincs jövője, hogy olyan tragikusan érne véget minden, ha most meghívnám egy kávéra. Nem akartam elhinni, hogy mindaz megtörténhet, de az érzések oly valóságosak voltak, hogy egy percig sem kételkedtem abban, hogy valóban be fognak következni, ha én nem cselekszem másképp.

Nagy nehezen elszakítottam tekintetemet a lány arcáról, és elindultam. Lábaim mintha ólomból lettek volna, minden erőmet és akaratomat össze kellett szednem, hogy el tudjak menni, ott hagyva őt. De ennek kellett történnie. Mindkettőnknek sokkal jobb lesz, ha nem ismerjük meg egymást, ha nem szeretjük meg egymást még jobban. Fájt, nagyon fájt, hogy ezt kellett tennem, de el kellett fogadnom ezt az esélyt, amit Istentől kaptam, hogy megváltoztassam a jövőt.

A legnehezebb mégis csak az volt, hogy nem nézhettem vissza rá, nem gyengülhettem el. Könnyeimet azonban nem tudtam többé visszatartani. Egyre több és több könnycsepp folyt le arcomon, elvegyülve az eső cseppjeivel.