Give up! (B.A.P. - Jongup)

Minden jelenlévő hangosan kiabált annak ellenére, hogy még el sem kezdődött a meccs. Izgatottak voltak, ami rólam nem volt elmondható. Soha nem izgultam egy mérkőzésem előtt sem. Nem mondanám, hogy azért, mert olyan nagyra voltam magammal, de tény és való volt, hogy még egy kihívást sem vesztettem el. Mindig én nyertem. És ezeknek a száma nagyon nagy volt, mert nem most kezdtem el a boxolást.

-            A ma esti kihívónk egy fiatal fiú, aki az utóbbi időben szélsebesen tört fel az élre! – harsogta a meccs közvetítője. Megszólalásakor rögtön elhallgatott mindenki a helyiségben.

A bemondó hangját hallva én is készülődni kezdtem. Bekötöttem a kezem, majd ráhúztam a piros boxkesztyűmet. Ugráltam egy párat, kiropogtattam a nyakam, a karom és a lábam, majd odaálltam az ajtóhoz, hogy amikor engem konferál be, tökéletes időzítéssel kiléphessek.

-            Mindenki csak úgy emlegeti, mint Moon angyal! – folytatta, mire a tömeg hangos sikolyban tört ki.  – Lássuk hát ezt az angyalt a bal sarokban! – kiáltotta, mire még hangosabban sikoltott fel a tömeg.

Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Valami furcsa érzés kerített hatalmába az ellenfelem neve hallatán, ami leginkább az izgatottság és félelem keverékére hasonlított. Csakhogy én nem féltem és nem is izgultam. Inkább kíváncsi voltam, évek óta talán most először vártam a meccset. Érdekelt, hogy hogyan harcol ez az „angyal”, és hogy miért kapta ezt a becenevet.

Sebesen száguldottak a gondolatok a fejemben, de gyorsan le kellett állítanom magam. Nem akartam, hogy elterelődjön a figyelmem a meccsről. Még nem voltam olyan profi, hogy koncentrálás nélkül nyerni tudjak. És én nyerni akartam. Meg akartam mutatni ennek az angyalnak, hogy még bőven van hova fejlődnie, ha engem le akar győzni.

-            A másik sarokban pedig az eddig minden meccsből győztesen kikerült, legdögösebb, miss K! – jelentett be a közvetítő, mire a tömeg egyszerre kántálni kezdte a nevem: miss K, miss K, miss K.

Egy hatalmas mosollyal az arcomon léptem ki a szobából, amiben eddig tartózkodtam. A közönség, ahogy meglátott, még hangosabban mondta a nevem. Megcsókoltam a bal öklöm, majd büszkén felemeltem, mire mindenki hangos sikolyban tört ki. Arcomra levakarhatatlan mosoly ült ki ezt látva, és hiába próbáltam a közelgő meccsre gondolni, még annak sem sikerült megkomolyítania. A ringbe bemászva azonban rögtön lefagyott az arcomról a mosoly, és elkezdtem komolyan venni a dolgokat.

Gyorsan végigmértem a velem szemben álló fiút. Barna, felzselézett haj; sötét szemek; tetoválások a vállán és mellkasán; szakadt atléta és egy térdig érő melegítőnadrág; fekete boxkesztyű; elszánt tekintet. Láttam, hogy ő is gyorsan végigmért engem, majd halványan elmosolyodott. Nem értettem az okát, de felbosszantott. Nem tudtam, kinek képzeli magát, de eldöntöttem, hogy nem fogok kegyelmezni neki.

-            A játékszabályokat ismeritek, nincs övön aluli ütés, rendben?  - mondta a bíró, mire mindketten bólintottunk, de egy pillanatra se néztünk rá. Egyenesen egymás szemeibe bámultunk. Megpróbáltam olvasni a szeméből, de csak büszkeséget, egy kevés lenézést és kíváncsiságot láttam bennük.

Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Az egyetlen dolog, amit utáltam, az volt, ha lenéznek azért, mert nő vagyok. És az ő szemében pont ezt láttam. Mérhetetlen düh fogott el és egyik pillanatról a másikra meggyűlöltem az ellenfelem. Minél előbb végezni akartam vele.

-            Kezdjétek! – felelte a bíró, majd félre állt. Kezeim az arcom elé emeltem és felvettem a védekező pózt. Lassan araszoltam oldalra, miközben az ellenfelem mozdulatait figyeltem. Ki akartam ismerni a technikáját.

Reméltem, hogy ő is olyan lesz, mint eddig az összes ellenfelem, de ahelyett, hogy rögtön nekem támadt volna, ő is hozzám hasonlóan árgus szemekkel figyelt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire óvatos és megfontolt lesz. Már kezdtem érteni, hogy miért sikerült olyan gyorsan felkerülnie az élre. Ő is az agyával harcolt, mintsem az izmaival. Épp ezért nem volt szabad félvállról vennem.

Még vagy pár percig csak figyeltük egymást, de végül az ellenfelem unta meg előbb a várakozást. Én pedig pont erre vártam. Kivédtem minden ütését, egyszer sem hagytam, hogy megüssön. Ki akartam ismerni a támadási stílusát, amihez türelem kellett, és én végtelenül türelmes voltam.

Már egy jó ideje csak védekeztem, amikor úgy döntöttem, hogy kicsit élvezetesebbé teszem a meccset, és stratégiát váltottam. Hagytam, hogy egyszer-kétszer megüssön csak azért, hogy elbízza magát. Az ütései azonban mind gyengék voltak. Nem akart komolyan megsebesíteni. Ezt észrevéve csak még jobban forrni kezdett a vérem, és már nem érdekelt semmi, csak az, hogy legyőzzem, hogy a padlóra küldjem és megmutassam neki, engem nem szabad lebecsülni.

Egyáltalán nem kegyelmeztem neki, minden erőmet összeszedve püföltem. Nem adtam még időt sem neki, hogy felkészüljön a következő támadásaimra, folyamatosan ütöttem, így rövid időn belül többször is a padlón feküdt.

De még így is, hogy teljes erőből ütöttem, sokkal jobb volt, mint gondoltam volna. Nagyon sok ütésemet sikeresen kivédte és csak nehezen tudtam a padlóra küldeni. De ahogy telt az idő, ő egyre fáradtabb lett, én meg egyre dühösebb. Így hamarosan minden erőmet a jobb karomba gyűjtve kiütöttem. A bíró odament hozzá és tíz másodpercig számolt. Mivel ez idő alatt az ellenfelem nem kelt fel, én lettem a győztes.

A ringet elhagyva rögtön az öltözők felé vettem az irányt. Még mindig dühös voltam és le akartam valahogy vezetni a feszültségemet. Ezzel pedig hazáig várnom kellett, ezért nem akartam senkivel sem találkozni jelenleg.

Mielőtt azonban beértem volna az öltözőmbe, valaki elkapta a csuklóm és megállított. Türelmetlenül álltam meg és fordultam meg. Ha nem lettem volna dühös, akkor meglepődtem volna, hogy az ellenfelem áll mögöttem, de most csak még idegesebb lettem őt látva. Mit akar még tőlem?!

-            Tényleg olyan jó vagy, mint beszélik – felelte egy széles mosollyal az arcán, mire én csak megforgattam a szemem.

-            Csak azért állítottál meg, hogy közöld, milyen jó vagyok, vagy van más is, amit mondani szeretnél? – kérdeztem érdektelen hangon. Láttam, hogy egy pillanatra lefagyott a modortalanságomat hallva, de aztán mintha misem történt volna, folytatta.

-            Van más is – mondta még mindig mosolyogva, amit legszívesebben letöröltem volna az arcáról. – Csak gratulálni szerettem volna a győzelmedhez!

-            Kösz – válaszoltam még mindig közönyösen, de az „angyalt” nem sikerült elkedvtelenítenem.

-            Szeretném, ha találkoznánk még. Ráérsz valamikor a héten? Mondjuk holnap?

-            Én meg nem szeretnék találkozni veled – motyogtam az orrom alatt, de nem hallotta meg az „angyal”. – Bocs, de holnapra már van programom.

-            Ó, tényleg? Nagy kár – felelte kicsit szomorkás hangon, de aztán vidáman folytatta. – És holnapután?

Nem akartam nagyon bunkó lenni vele, de kezdett egyre jobban felmérgesíteni a makacsságával és naivitásával. Miért nem fogja fel, hogy nem akarok vele találkozni?

-            Akkor sem jó. Az egész hónapom be van táblázva, ezért nem érek rá soha! – förmedtem rá, majd gyorsan, mielőtt reagálni tudott volna, bementem az öltözőmbe. Nem érdekelt, hogy mennyire voltam vele bunkó vagy sem. Általában nem szoktam ilyen lenni, de alapból nem voltam jó hangulatban, és már akkor, amikor ránézek, nagyon ideges leszek. Irritál az egész lénye.

Szerencsére aznap már nem találkoztam vele. Csak remélni tudtam, hogy sikerült a tudtára adnom, kopjon le. Másnap délután ezért teljesen nyugodtan mentem be a városba sétálni egy keveset. Beültem egy kávézóba és az ablakon bámultam kifelé, amikor megpillantottam őt egyenesen felém tartani. Szerettem volna azt hinni, hogy nem látott meg, de tudtam, ez nincs így.

A kávézó ajtaja csilingelve nyílt ki, majd a rajta belépő fiú egyenesen az én asztalomhoz vette az irányt. Erre csak sóhajtottam egyet. Makacs.

-            Szia! – köszönt vidáman, majd leült velem szemben. – Azt hittem, van mára programod.

-            Apró változás történt – motyogtam, mire ő szélesen elmosolyodott.

-            Akkor gondolom nem bánod, ha egy kevés időt velem kell eltöltened.

De, igen is bántam. Nagyon is, de inkább lenyeltem a bunkóságomat. Arra gondoltam, ha nem tudtam elriasztani magamtól, akkor majd finoman adom a tudtára, hogy nem érdekel.

Az asztalra könyököltem, és rápillantottam. Ő rendelt valamit, mielőtt újra rám nézett volna.

-            És hogyan hívhatlak? – kérdeztem, mire ő csak elmosolyodott.

Istenem, csak el ne bízza magát!

-            Jongup – válaszolta. – És mi a te becses neved, vagy szólítsalak inkább miss K-nak?

Először bunkón oda akartam vágni neki, nem érdekel, hogyan szólít, de végül inkább normálisan válaszoltam.

-            Eun Mi – feleltem kurtán.

-            Szép neved van – dicsért meg, mire csak legyintettem. – De honnan jött a miss K név?

Kérdésére csak megvontam a vállam.

-            Még amikor elkezdtem boxolni, akkor aggatták rám. Azt hiszem, az első három győzelmem után jött, hogy olyan vagyok, mint egy királynő. A k betű innét a jött, a miss meg csak hozzáragadt – mondtam elgondolkodva.

-            Teljesen megértem – bólintott egyetértően, mire szorosan lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a dühömet.

Ezután még vagy egy óráig csevegtünk. Kezdtem egyre jobban elveszteni a türelmem, és már nagyon mehetnékem volt. Jongup viszont nagyon ráérősen üldögélt velem szemben. Egyébként egy nagyon kedves fiúnak tűnt, de engem valamilyen ismeretlen okból kifolyólag nagyon irritált. Kellemes volt a társaságában lenni, ha nem vesszük figyelembe a folytonos csajozó dumáját, ami minden alkalommal felidegesített, és csak nagy erőfeszítések árán tudtam figyelmen kívül hagyni.

-            Figyelj – tértem hirtelen a lényegre -, én nem randizok nálam gyengébbekkel. Egy nagyon kedves srác vagy, de – A mondatomat nem tudtam befejezni, mert Jongup félbe szakított.

-            Köszi – mosolyodott el. – Akkor gondolom, lenne kedved még találkozni velem máskor – felelte vidáman, mire tátva maradt a szám.

-            Nem, figyelj, én – kezdtem zavartan magyarázkodni, de megint nem tudtam végigmondani, amit akartam.

-            Holnap kettőkor a főtéren – kacsintott rám, majd felállt az asztaltól. – Akkor majd találkozunk. Mindenképp legyél ott! – mondta búcsúzóul, majd elhagyta a kávézót.

Még a szám is elfelejtettem becsukni, annyira meglepődtem. Nagyokat pislogtam, és amikor tudatosult bennem, hogy mit mondott, még jobban lesokkolódtam.

Ez. Meg. Mi. Volt? Most komolyan azt hiszi, engem le tud ezzel venni a lábamról? És randira hív? Ahelyett, hogy végre békén hagyna, azt hiszi, végre megszerezhet, mi? Most még is mit kellene tennem? Nem akartam olyan bunkó lenni, hogy nem megyek el, de ha ott leszek, azt fogja hinni, hogy nyert ügye van. Miért nem engedte, hogy befejezzem az mondatom? A fenébe is!

Idegesen álltam fel az asztaltól és hagytam el a kávézót. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért olyan biztos a dolgában Jongup. Vajon hány csajt csábíthatott már el ezzel a dumájával? Valamiért teljesen biztos voltam benne, hogy egy kaszanova. És én nem dőltem be neki.

Az este alig bírtam elaludni, és ennek az lett a következménye, hogy másnap pontban délután kettőkor pattantak fel a szemeim. Ahogy megláttam az időt, rögtön ki is ugrottam az ágyból és készülődni kezdtem. De ahogy ott álltam a tükör előtt már teljesen felöltözve, elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e elmennem. Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha nem jelennék meg? Nem jelentené ez azt neki, hogy nem érdekel?

Megráztam a fejem. Bármennyire is nem bírtam, nem akartam ennyire gonosz lenni vele. Az úgy korrekt, ha szépen elmegyek, és személyesen elutasítom. Ennyit még akkor is megérdemel, ha én nem bírom, és attól tartok, máshogy nem fog leszállni rólam.

Miután elkészültem, felültem egy buszra, ami elvitt a főtérre. Már jócskán elmúlott két óra, és kezdtem azt hinni, hogy már rég elment. Épp ezért, amikor megérkeztem, nem mentem közel. Nem akartam leégetni magam azzal, hogy odamegyek, mintha várnék valakit, aztán pár percen belül egyedül már megyek is el.

A nyakam nyújtogattam és minden ember arcát jól megnéztem, hogy megtaláljam Jongupot. Innen messziről viszont sehol nem láttam. Elment – gondoltam magamban, de a biztonság esetére azért odamentem a térhez, hogy közelebbről szemügyre vehessek mindenkit.

-            Mégis eljöttél – hallottam meg Jongup hangját a hátam mögül, amikor odaléptem a szökőkúthoz.

Hangja hallatán kicsit összerezzentem és zavartan fordultam felé.

Elégedett mosolyát látva rögtön ideges lettem, és mélyeket kellett lélegeznem, hogy nyugodt hangon tudjak megszólalni.

-            Igen, de nem miattad – feleltem kissé ingerülten, mire Jongup arcáról rögtön lehervadt a mosoly.

-            Mással jöttél ide találkozni? – kérdezte szomorúan, mire majdnem a képébe nevettem. Most komolyan féltékeny? Nem értettem, hogy miért, de rögtön dühös lettem, ahogy rájöttem erre.

-            Nem – válaszoltam bosszúsan. – Azért jöttem, hogy elmondjam neked, jobb, ha feladod. Nem érdekelsz, bárhogy is próbálkozol, megértetted? Nem riasztott el a bunkóságom, és amikor finoman akartam közölni veled, hogy nem randizom nálam gyengébbekkel, az egyik füleden be, a másikon kiment, amit mondtam. Kénytelen voltam hát eljönni, hogy végre tényleg felfogd, mi a helyzet – keltem ki magamból hirtelen.  Az elején próbáltam visszafogni még indulataim, de mondandóm végére érve egyre kevésbé sikerült.

Jongup ezt hallva tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám. Olyan letörtnek látszott, hogy egy pillanatra megsajnáltam. Bűntudatom támadt, amiért így viselkedtem vele. Semmivel sem érdemelte ki, hogy ennyire bunkón beszéljek vele, de akkor mégis miért tettem így? Mi a fene van veled, Jang EunMi? 

Szorosan lehunytam a szemem, hogy szomorú arcát látva nehogy meggondoljam magam, és adjak neki még egy esélyt. De azért nem akartam annyira kegyetlen lenni vele, hogy rögtön faképnél hagyjam, ezért vártam még pár percet, hátha válaszol valamit még. Magamban persze azért imádkoztam, hogy ne mondjon semmit, majd mikor úgy gondoltam, nem fog, hátat fordítottam neki és elindultam.

-            Ha legközelebb le tudlak győzni, akkor meg fog változni a véleményed? – szólalt meg hirtelen komoly hangon, mire döbbenten torpantam meg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan gondolja ezt az egészet. Azt hittem, egy kaszanova és én csak egy lettem volna a sok lány közül. De most hirtelen meginogtam a hitemben. Ha valóban csak egy ilyenre kellettem volna, fáradozna ennyit a meghódításommal? Én a helyében biztos nem tennék így, de még ennek ellenére sem tudtam igazán bízni benne.

-            Nem – nyeltem egy nagyot. – Akkor sem változna meg.

-            De hát nem azt mondtad, hogy csak azért utasítasz vissza, mert legyőztél? – kérdezte, mire még jobban összeszorult a szívem. Nem akartam nagyon megbántani, ezért nem is mondhattam el az igazi okomat, amiért visszautasítom.

-            Figyelj, túlságosan meg kellene változnod ahhoz, hogy beléd szeressek – válaszoltam.

-            Akkor csak mond meg, hogy milyen legyek! – felelte egyre kétségbeesettebb hangon. Ezt hallva egyre nagyobb bűntudatom támadt, amiért nem volt az esetem, de mit tehettem volna?

-            Nem akarom, hogy megváltozz, mert akkor az már nem te lennél. Ne akarj az lenni, aki nem lehetsz. Keress inkább egy olyan lányt, aki olyannak fogad el, amilyen vagy. Ha keresel, biztos fogsz találni valakit – mondtam, majd mielőtt bármit is válaszolni tudott volna, elszaladtam innét, itt hagyva Jongupot teljesen egyedül csalódottságával.

Trust me! (INFINITE: Woohyun)

Ezt a oneshotot drága nővéremnek, Patrinak írtam ^^
------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy hete már, hogy naphosszat csak a sötétségbe burkolózva ülök a szobámban. Az idő csak telt, és én észre se vettem. Az éjszakák egybeolvadtak a nappalokkal, miközben láttam, ahogy a telefonom folyamatosan csörög. Nem vettem fel, egyetlen egyszer sem. Tudtam, hogy ki keres, és hogy mit akar mondani, de nem voltam kíváncsi rá, azok után nem.

Ha akkor tudtam volna, hogy később ez fog történni, bele se kezdtem volna az egészbe. Ha tehetném, visszapörgetném az időt, és aznap itthon maradnék, hogy ne találkozzak vele. Soha nem gondoltam volna, hogy pont ő fog majd ekkora fájdalmat okozni nekem.

Istenem, miért olyan fájdalmas a szerelem? Miért fáj ennyire a mellkasom, amikor másik lánnyal látom? Boldognak kellene lennem, hogy látom az ő boldogságát, de miért nem megy? Miért nem tudom egyszerűen csak elengedni, amikor ő már nem szeret? És ahelyett, hogy beszélnék vele, kerülöm…

Azt hiszem, félek attól, hogy elhagy az, akit még az életemnél is jobban szeretek, és csak a fájdalmas üresség maradna nekem.

Minden percben a vele töltött időre gondolok. Olyan jó volt vele, hogy akkor el se tudtam volna képzelni, hogy egyszer ilyen keserűen lesz vége. De a mai napig tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztunk…

Mindig is szerettem önkénteskedni, így minden nyáron kaptam az alkalmon, amikor mehettem valamilyen intézetbe beteg gyerekeket gondozni.

Aznap is ott voltam, és játszottam a gyerekekkel, amikor betoppant egy fekete hajú, mosolygós arcú fiatal férfi. Mindenki kíváncsian pillantgatott felé, mire ő még szélesebben elmosolyodott.

-       Sziasztok! – köszönt vidáman, majd beljebb jött. – Nam Woohyun vagyok, és azért jöttem, hogy veletek játsszak! – mondta jó hangosan, hogy mindenki meghallja. Még a hangjából is sütött, hogy mennyire jó kedve van.

Nem volt túl gyakori, hogy idegen jött ide, ezért Woohyun érkezte mindenkit meglepett. Még én sem tudtam róla, hogy mára várunk még egy önkéntest. Woohyunt azonban nem zavarta a kínos csend, bejött és helyet foglalt a gyerekek között. Rájuk mosolygott, majd elkezdte kérdezgetni őket, hogy mit szeretnének játszani, és a nevük felől érdeklődött. A gyerekek eleinte szégyenlősen viselkedtek, de nem tellett bele pár percbe, mire megnyíltak előtte. Mindannyian körbe állták és egyszerre beszéltek hozzá. Woohyun ezen is csak nevetett, miközben a hozzá közelebb állók fejét paskolgatta kedvesen.

Én teljesen ledermedve álltam egyedül ott, ahol akkor voltam, amikor megérkezett. Amint megpillantottam, mintha számomra megállt volna az idő. Csak a mosolyát és a szemeit láttam magam előtt, miközben heves szívverésemet hallgattam. Nem értettem, hogy mi ez a furcsa érzés, mert még soha nem éreztem ilyet ezelőtt.

Nem tudom, hogy meddig állhattam ott mozdulatlanul, de csak arra eszméltem fel, ahogy Woohyun a kezével legyez előttem.

-       Veled meg mi van? – kérdezte kedvesen, mire meglepetten néztem vissza rá, egyenesen a szemeibe, mire rögtön lekaptam róla a tekintetem és a padlót kezdtem el tanulmányozni.

-       Azt hiszem, kicsit elbambultam – válaszoltam halkan.

-       Hát az biztos! – nevetett fel, majd megfogta a kezem és lehúzott maga mellé.

Nem értettem, hogy miért ilyen kedves hozzám, egy idegenhez. Zavarban voltam, de Woohyun ha látta se tette szóvá.

-       És hogy hívnak? – kérdezte felém fordulva, miközben az egyik kislány az ölébe fészkelte magát.

-        Én… - kezdtem bele bizonytalanul. Annyira megbabonázott, hogy hirtelen még a nevemet is elfelejtettem... – Ji Sook vagyok.

-       Ji Sook? Szép neved van! – mosolygott továbbra is rám. Kijelentése hallatán elpirultam.

Egyszerűen nem ismertem magamra. Csak a nevemet dicsérte meg, és én már ettől ennyire zavarba jövök?

Pár percig csendben ültünk, csak a gyerekek beszéltek, de folyamatosan. Nagyon izgatottak lettek, hogy lett egy új „pajtásuk”, akivel játszhatnak.

Woohyun hirtelen a mutatóujját a szája elé emelte, ezzel jelezve, hogy maradjanak csendben egy kicsit. A gyerekek rögtön el is hallgattak, amin nagyon meglepődtem. Még nekem se sikerült rögtön mindet elhallgattatnom, de Woohyunnak egyből sikerült. Azt hiszem, nagyon megkedvelték, de ezen nem is csodálkozom.

-       Készültem nektek valamivel! – állt fel mosolyogva, miután az ölében ülő kislányt maga mellé tette. – Szerintetek mivel? – kérdezte a kisgyerekektől, mire ők egymás szavába vágva kiáltoztak be mindenfélét. – Attól tartok egyik sem talált – csóválta meg a fejét és megpróbált kicsit csalódott arcot vágni, amiért egyik ötlet sem talált, de nem tudott túl komoly maradni. – De azért remélem, hogy ez is tetszeni fog! Kövessetek! – bökött a fejével az ajtó irányába ismét egy széles mosoly kíséretében, mire mindenki lelkesen felugrott és már rohant is az ajtóhoz. Én is felálltam és mosolyogva figyeltem, ahogy az ajtónál tolonganak. Boldogsággal töltött el, hogy ennyire vidámnak láttam őket. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy egy idegennel ilyen gyorsan megbarátkoztak volna. Még engem is sokára fogadtak el, és máig se nyílt meg mindenki nekem.

-        Hová megyünk? – kérdeztem Woohyuntól halkan, nehogy a kicsik meghallják és elrontsam a meglepetést.

-        Ez neked is meglepetés – suttogta. – Egyébként a zongoraterembe.

-        Hová? – szaladt föl a szemöldököm a nem létező helyiség hallatán. – De hisz olyan nincs is!

-        Most lesz – kacsintott rám, majd előrenyomult a gyerekseregben, szélesre kitárta az ajtót előttük, és elindult valamerre, ahová a kicsik készségesen követték.

Én meg hitetlenkedve álltam ugyanott. Ötletem sem volt, hogy mit tervezhetett Woohyun, de nem akartam lemaradni róla, ezért végül jobbnak láttam, ha utánuk megyek és nem maradok le, mert még én se tudtam, hogy hol lett egy „zongoraterem”.

Egy darabig még nyomon tudtam követni, hogy hol járunk, de aztán átértünk egy számomra teljesen ismeretlen helyre. Ha jól tudom, akkor egy olyan folyosón mentünk keresztül, ahová nekem nem volt szabad bejárásom, valószínűleg emiatt nem volt ismerős.

Párszor jobbra, illetve balra kanyarodtunk a hosszú fehér falú folyosón, mire Woohyun megállt legelöl.

-       Hát… megjöttünk – mosolygott, majd kinyitotta az ajtót, és előre engedte a gyerekeket, meg engem is. A szobán teljes sötétség uralkodott, ezért semmit nem láthattunk abból, hogy Woohyun mit is rejthetett ide. De ahogy ő is belépett, felkapcsolta a lámpákat, így megpillanthattunk sok-sok párnát a padlón, és egy zongorát, ami a terem elején, egy kisebb emelvényen állt.

-        Üljetek le! – mutatott a párnákra, mire a gyerekek kíváncsian helyet foglaltak. Én nem ültem le, hanem a kis lurkók mögé álltam.

Woohyun csendben megszámolta a gyerkőcöket, majd egy széles mosoly kíséretében kiosztott mindenkinek egy kis plüss medvét, majd egy hatalmasat nekem adott, pontosabban az intézménynek.

-       Ezt a dalt én írtam csak erre az alkalomra, és remélem, hogy tetszeni fog, bár nem tudom, hogy mennyire fogjátok megérteni – beszélt a gyerekekhez, miközben leült a zongorához.

Kíváncsian lestem minden mozdulatát, és azon izgultam, hogy mikor kezd már el játszani, de amikor elkezdte… Egy lágy dallammal indult, de már az is annyira gyönyörű volt, hogy el nem mertem képzelni, hogy milyen lesz a többi része. És ha azt is hozzáveszem, hogy ő írta...

A lágyabb dallamot felvette egy kicsit ütősebb, amire rá is énekelt… Annyira gyönyörű és szép volt, hogy azt elmondani is lehetetlen. Visszafojtott lélegezettel hallgattam végig az egészet. A dalszövege nagyon megható volt, és a gyerekek valóban nem érhették meg, de én igen…

 Azt hiszem, ebben a percben - ha eddig nem tettem volna meg -, beleszerettem.

Ez a nap után elkezdtünk találkozgatni, majd randizni. Eleinte hetente csak egyszer ha elmentünk valahova, de ahogy telt az idő, egyre gyakrabban hívott el, míg végül el nem kezdtünk járni. Ez az idő maga volt menny! El sem tudtam volna képzelni, hogy vége lesz bármikor a kapcsolatunknak, de sajnos egy hete megtörtént…

Egy gyönyörű napnak néztünk elébe, sok napsütéssel. Tipikusan olyan idő volt, amit nem a négy

fal között érdemes tölteni, hanem a szabadban. Ezért mi is úgy döntöttünk, hogy a változatosság kedvéért pénzt nem sajnálva elmegyünk valahova. Választásunk egy vidámparkra esett.

 Késő délután volt már, és mi olyan egy óra körül jöttünk ide. Azóta itt voltunk, és nagyon jól szórakoztunk. Nagyon sok helyre felültünk, amiknek a többségén folyamatosan sikítoztam és Woohyun kezét szorítottam, annyira féltem, főleg amikor fejjel lefelé lógtunk.

A legutolsó körhinta, amire felültünk, a Viking nevű volt. Utána úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni is egy kicsit, ha már ilyen szép idő van. Út közben megláttunk egy standot, ami édességet árult. Eddig nem ettünk túl sokat, ezért beálltunk a sorba, hogy vegyünk valamit. Nagyon sokan álltak előttünk, de mi nem siettünk, ezért nem bántam különösebben, hogy várni kellett. Közben sokat beszélgettünk és szokásosan nevettünk.

Soha nem gondoltam volna, hogy ezen a napon, így fog tönkremenni eddig felhőtlen kapcsolatunk….

Boldogan beszélgettünk, mikor hirtelen hangokat hallottunk távolról, amik mintha nekünk szóltak volna.

-       Oppa! – kiáltott kislányos hangon az illető, majd ahogy megfordultunk, hogy megnézzük, ki az,  egy nagyon szép lányt pillantottunk meg, aki mint valami borús felhő telepedett rám. Woohyun a lányt látva szélesen elmosolyodott, de még mielőtt bármit is mondani tudott volna, a nyakába ugrott. Nem tudtam, hogy ki ő, de Woohyun látszólag nagyon is jól ismerte.

-        Annyira hiányoztál oppa! – mondta, miközben még mindig Woohyun nyakát szorította.

-        Jól van Hyeri, szállj le rólam! – nevetett Woohyun, miközben Hyeri elengedte. Woohyunnak még jobb kedve támadt, ahogy egyre jobban szemügyre vette Hyerit. Én valahogy kívülállónak éreztem magam mellettük és Woohyunnal ellentétben, hirtelen nagyon rossz kedvem lett. Nem értettem, hogy mit is keresek én pontosan Woohyun életében, amikor itt van neki ez a lány, aki sokkal szebb, mint én, és látszólag jól is ismerik egymást.

Nem tudtam nem őket bámulni kitágult szemekkel, miközben szívem majd meghasadt és bensőmet féltékenység járta át. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy biztos csak valamilyen rokona, akit rég nem látott már, de valahogy nem sikerült meggyőznöm magam, és amikor felém fordult Hyeri, rögtön tudtam, ki ő. Nem kellett több, hogy megértsem, én egy nem kívánatos személy vagyok, aki jobb lenne, ha felszívódna. Normál esetben maradtam volna, hogy megértessem vele, én vagyok Woohyun barátnője, és jogom van tudni, ki ő, de most nem így tettem. Ahogy kettejüket néztem, tökéletesen összeillettek, és Hyeri szeme csillogásából rögtön tudtam, hogy nagyon szereti Woohyunt.

Nem akartam Woohyun előtt összeomlani, hogy ezzel is megmutassam, nem bízom benne eléggé. Szívem összeszorult és gombóc nőtt a torkomban, ami megakadályozta, hogy bármit is mondjak, de nem is akartam így tenni. Csak szó nélkül hátat fordítottam nekik, és elmentem. Nem hagytam, hogy Woohyun bármit is megmagyarázzon. Attól tartottam, hogy túlságosan ki fogok borulni miatta; és féltem, hogy esetleg az lesz az igazság, amire én gondoltam.

Abban a pillanatban nem akartam, hogy Woohyun bármit is mondjon, csak azt kívántam, hogy hagyjon békén. Hallottam, ahogy utánam kiáltozik, de figyelmen kívül hagytam. Sebes léptekkel haladtam, majd egy idő után elkezdtem futni is.

Nagyon sokat gondolkodtam azóta, amióta a szobámban gubbasztottam. Vagy ezerszer átgondoltam a Woohyunnal töltött időt, és próbáltam magyarázatot találni a történtekre. Nem tudtam elképzelni róla, hogy csak kihasznált vagy megcsalt volna, de a féltékenység elszívta az összes erőm, amivel az ő szemszögéből is megnézhettem volna a dolgokat.

A hét első felét azzal töltöttem, hogy erőt gyűjtöttem, hogy Woohyun szemébe tudjak nézni, de abban a pillanatban, ahogy megfogtam a telefont, hogy felvegyem, minden erőm elszállt. Nem álltam még készen az igazságra. De most úgy éreztem, menni fog. Tudtam, hogy örökre nem maradhatok a szobámba zárkózva, és Woohyun sem fog rám várni örökké. Attól még, hogy elmenekülök az igazság elől, az ugyanaz marad, és én ezen nem változtathatok. Erősnek kell lennem, hogy szembe tudjak vele nézni, és eddig ez nem sikerült.

Remegő kézzel emeltem fel a telefonom és néztem meg a hívásaimat és SMS-eimet. Mind Woohyuntól volt… A hét elején személyesen is felkeresett, és folyamatosan csöngetett, de mivel nem nyitottam ki az ajtót, nem is próbálkozott többet ezzel. De telefonon egyre többet és többet hívott, de ahogy teltek a napok, ez is egyre kevesebb lett.

Nem volt még elég erőm ahhoz, hogy magam hívjam fel, és ő most pont nem hívott, ezért megnéztem az utolsó SMS-t, amit tőle kaptam.

„Kérlek, hadd magyarázzam meg! Gyere ma ötre a szokásos helyre!”

Ezt az SMS-t ma küldte, de nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Woohyun várni fog, én meg megfutamodnék?

Megráztam a fejem. Nem fogok tovább menekülni az igazság elől. Hiányzott Woohyun, de nagyon, és még utoljára szeretném látni, mielőtt tényleg vége lenne. Nem tudtam eldönteni, hogy meddig leszek képes tartani magam előtte, de nem érdekelt. Csak látni szeretném őt még! Még egyszer megölelni, szorosan, hogy soha ne kelljen elszakadnom tőle…

Megnéztem az órát, ami fél ötöt mutatott. Szívem hevesebben kezdett el dobogni, mert éreztem, hogy kifutok az időből. Nem törődtem a kinézetemmel, úgy, ahogy voltam, gyorsan felpattantam és már rohantam is a szokásos helyre. Nem tudtam, hogy mennyi idő alatt tudom megtenni ezt a távot, de siettem, nagyon.

Út közben többször is majdnem feladtam, de mindig új erőre kaptam, amikor Woohyunra gondoltam. Sokszor elestem, és a térdem felhorzsoltam, de nem érdekelt. Minél előbb Woohyunnal akartam lenni, még ha az az utolsó is lesz.

A színház ajtaját majd’ kitéptem a helyéről, de nem törődtem vele. Befutottam a nagy előadó terembe mosolyogva, elvégre oly hosszú idő után újra láthatom Woohyunt, de nem láttam senkit ott. Mosolyom egyből lehervadt, és a sírás kezdett el fojtogatni. Elkéstem… Nem tudtam, hogy mennyi az idő, de hogy Woohyun nem volt itt, azt bizonyította, hogy már rég elmúlt öt.

Még egy pár percig vártam, hátha felbukkan, de nem jelent meg. Egy szomorú sóhaj tört fel a torkomból, és már fordultam is volna meg, hogy elmenjek, amikor hirtelen felkapcsolódott egy lámpa, ami a színpad közepét világította meg. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, ahogy megláttam Woohyunt a reflektorfény alatt egy zongorán azt a számot játszani, amit megismerkedésünkkor is előadott. Nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet, heves zokogásba kezdtem és a földre rogytam. Arcomat kezembe temettem. Nem bírtam rá nézni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg Woohyunt. El akartam menni, de a lábaim földbe gyökereztek.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, amíg én a földön ültem, de már csak arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott a zene, és valaki a karomnál fogva felhúz. Nem néztem a szemébe, nem bírtam. De Woohyun gyengéden megfogta az állam és felemelte. Ahogy belenéztem azokba a szemekbe, úgy éreztem, hogy bármit megadnék azért, hogy újra vele lehessek.

-       Bocsáss meg nekem - törtem ki. – Bocsáss meg, amiért én…

-       Sss!  - tette a mutatóujját a számhoz. – Nem kell semmit se mondanod. Én szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem mondtam el neked, hogy az unokatestvérem akkor jön haza. Elfelejtettem megemlíteni, hogy megbeszéltem vele egy találkozót aznapra, hogy veled is találkozhasson – mondta fojtott hangon. – Én…

Most rajtam volt a sor, hogy megakadályozzam mondandóját. Nem akartam hallani, ahogy bocsánatot kér, elvégre minden az én hibám volt. Meg se engedtem neki, hogy megmagyarázza…

-       Inkább csak felejtsük el, jó? – mondtam, mire Woohyun elmosolyodott, és szorosan megölelt.