Things I've never thought Part 1 (100% - Jonghwan)

A nap már korán reggel szépen sütött, felhő nem volt az égen, és ahogy a nap rásütött a fűre, azon megcsillantak az esőcseppek, jelezve, hogy tegnap nagy vihar volt.
Még csak reggel hat óra volt, de nekem már fel kellett kelnem. Hét órára beszéltük meg a találkozott a sulinál az osztállyal, ugyanis kirándulni megyünk. Osztálykirándulás jellegű, de mi nem neveztük annak, egyébként is csak egy napos volt. Busanba mentünk, ami eléggé messze van Szöultől főleg, hogy mi busszal is megyünk. Ezért kellett ilyen volna ilyen korán felkelni, de nem is én lettem volna, ha nem kések el. Háromnegyed hétkor keltem, negyedóra alatt felöltöztem és megreggeliztem, aztán még egy negyedóra alatt, ami normál tempóban fél óra, odaértem a sulihoz. Már mindenki felszállt, és csak rám vártak. Az én osztályom és még egy másik osztály ment. Amikor felszálltam a buszra, már nem volt hely, illetve egy volt, de oda nem akartam ülni. A busz hátuljában ültek a menők és beképzeltek, a busz elején és közepén pedig a többiek. Az egyetlen hely a busz hátuljában volt egy menő srác mellett. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy mellé kell üljek.
- Seungyeon – szólított az osztályfőnök -, ülj le, mert szeretnénk indulni.
- Rendben – válaszoltam egy sóhaj kíséretében, majd hátramentem és elfoglaltam az ablak melletti helyet. Nem szóltam egy szót se a mellettem ülő Jonghwanhoz. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm és elindítottam a zenét. Nem akartam hallani, hogy miről beszélnek.

Egy nagyon gazdag gimnáziumba járok, ahol minden diák dús gazdag, elkényeztetett és beképzelt. Az én szüleim is gazdagok, de nem kényeztettek el, szerencsére. Arra neveltek, hogy meg kell dolgozni a pénzért, és ha valamit el akarok érni, tanuljak. Így is tettem; sokat tanulok, és kiváló bizonyítvánnyal rendelkezek, ezért kiközösítettek az osztályból, még az egész suliból is. Sokat piszkálnak és bántanak, de az évek során megtanultam láthatatlannak lenni. Reméltem, hogy most is sikerül.

Jonghwan a suli legmenőbb sráca, sok barátja van és sok menő csak ráhajtott, de ő mindet lerázta és még egy barátnője se volt. Csendes és mindenkivel hűvösen viselkedik. Nevetni még sose láttam. Tekintélyt parancsoló kisugárzása van, ezért ha barátaival mondjuk a folyosón sétál, mindenki automatikusan utat enged nekik.

Az elsuhanó tájat figyeltem, miközben zenét hallgattam. Próbáltam nem észrevenni, ami a hátam mögött az ötös helyen ülő lányok csináltak: a hajamat húzogatták, a székem rugdosták és a lábukat feltették a székre, így az pont a nyakamba lógott. Először nagyon zavart, de miután megszoktam, elaludtam.

Nem tudom, mennyi ideig aludhattam, de hangos kiabálásra ébredtem. Rólam volt szó, ezért szemeim nem nyitottam ki, így azt a látszatott keltettem, hogy még mindig alszok.
- Annyira hülye vagy! – kiabált Ji Young, a suli legnépszerűbb csaja.  –Mit eszel ennyire rajta? Pénze igaz, hogy van, de egy banyarém és egy stréber! – akadt ki hisztérikusan. Nem tudom, hogy kivel kiabált ennyire, de ennyire kiakadni, mellesleg egy buszon… A tanárok meg persze nem szólhatnak rá, mert ő az egyik leggazdagabb diák, és a suli sok pénzt kap tőlük.
- Jonghwan válaszolj már! – förmedt rá Ji Young.
Azt hittem, hogy a vér is megfagy bennem ebben a pillanatban. Teljeséggel lehetetlen, hogy rólam legyen szó! Jonghwan engem biztos nem szeret! Nem is ismerjük egymást, és csak párszor „beszéltünk”, ami igazából vita volt. Emlékszem, hogy volt pár összetűzésünk, ahol én soha nem hagytam magam. A kommunikációnk ennyiben el is fogyott.
Hogy őszinte legyek, szerelmes vagyok Jonghwanba, bármennyire is bennem van, hogy utálom, és bármennyire nem akartam ezt eleinte beismerni. Nem tehetek róla, de ez az igazság. De ezt elhinni akkor sem akartam. Egyszerűen teljeséggel lehetetlen volt számomra, hogy igaz legyen, amit Ji Young állít. Én már azzal megelégedtem, hogy mindennap láthatom, mivel egy osztályba járunk, és akkor most kiderül, hogy ő is szeret engem… Ez képtelenség… biztos nem rólam van szó…
- Mindenki tudja, hogy szereted azt a kis fruskát, de miért? Miért nem engem? Sokkal jobban illek hozzád mint ő – folytatta Ji Young. – Miért kell megvédened őt folyton? Nem is értem miért hallgattam rád – túrt bele a hajába idegesen.
Először nem esett le, hogy ezt mire érti, de aztán rájöttem. Már régóta nem piszkáltak… Lehetséges, hogy ő állította le őket?
Jonghwan továbbra se válaszolt.
- Miért nem válaszolsz, ha? Jonghwan! – vitte fel a hangnemet annyira, hogy szinte már sikított. – Annyira szégyelled, hogy válaszolni se vagy képes? - vonta fel szemöldökét a lány.
Senki se válaszolt, csendben ült mindenki. Végül megszólalt valaki.
- Ji Young állj már le! Egyáltalán nem tartozik rád ez az egész. Miért nem tudod már felfogni, hogy senkit se érdekelsz?! – szólt rá Ji Youngra Jonghwan egyik haverja.
Ji Young egyből elhallgatott és fújtatva leült, ezzel jelezve, hogy mennyire nem tetszik neki ez.
Mivel már vége volt a „beszélgetésüknek”, kinyitottam a szemeim. Úgy tettem, mintha semmit se hallottam volna.

Az út további része nyugisan telt. Itt hátul mindenki kiabált, elől a tanárok pedig csak fejcsóválva tűrték a pokol elszabadulását, mást úgyse nagyon tehettek.
ÉN javarészt aludtam, közben zenét hallgattam, már amennyire ekkora hangzavarban lehetett hallani valamit. A többiek a kiabálás mellett folyton ettek. Ez így baj nem is lett volna, ha nem a nyakamba morzsáztak volna, aztán a szemetet átdobták hozzám, mintha én szemeteltem volna…

Olyan tíz óra környékén értünk Busanba. Teljesen elgémberedtek a végtagjaim, így megváltás volt felállni és leszállni a buszról. Elsőnek akartam leszállni, ennek ellenére én voltam az utolsó. Mindenki tolakodott és én ebből nem kértem. Inkább megvártam, míg mindenki leér, aztán mielőtt leszálltam volna, a szemét nagy részét visszarugdostam a tulajdonosainak, majd felkaptam a táskám és én is leszálltam. Beszippantottam a friss levegőt és kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaim. Ahogy így álltam a busz árnyékában észre se vettem, hogy a többiek már elindultak. Gyorsan utánuk mentem.

A sor legvégén kullogtam kicsit lemaradva az utolsóktól. Valahogy annyira nem volt kedvem ehhez az egész kiránduláshoz főleg, hogy be is volt borulva, habár a nap sugarai áthatoltak a felhőkön, mégis látszódott, hogy ez amolyan vihar előtti utolsó napsugár.
Minden lány rövid sortban, pántnélküli fölsőben és saruban mászkált. Hajuk kontyban és szemükön napszemüveg díszelgett. Valóban meleg volt, bár eléggé fülledt volt. Rajtam is egy rövid farmersort volt kantárral, fehér rövid ujjú felsővel, amin farmermellény volt. Lábamra pedig tornacipőt húztam. Táskámban volt esernyő is, ugyanis készültem arra, hogy eshet is.
Hirtelen megállt mindenki, amit én későn vettem észre, ezért neki mentem az előttem álló Ji Youngnak, aki éppen egy ivott egy doboz kólát, de mivel én neki mentem, az ital pólóján landolt. Megszeppenve figyeltem, ahogy hátrafordul, majd átkokat szóró szemekkel nézett rám. Egyik kezében a kólás doboz, a másikban semmi nem volt.
- Te! – jött picit közelebb hozzám.  –Tudod te, hogy mennyire drága volt ez a fölső? Mellesleg még váltó pólóm sincs! Most neked köszönhetően égethetem magam itt mindenki előtt! – üvöltözött velem Ji Young, miközben mutatóujjával folyamatosan a vállam bökdöste.
- Állj már le! – förmedtem rá, majd kezét ellöktem magamtól. – Egy: nem én tehetek róla, hogy ilyen hirtelen álltál meg, kettő: még hogy drága? Ugyan ne nevettess már! Ez csak egy egyszerű pántnélküli póló, aminek még csak mintája sincs, úgyhogy nem tudom, hogy hol vehetted, de biztos nem volt olyan drága, mint mondod. Ilyen fölsőt bárhol lehet venni, sőt még ki i mosható, nem kell ezért rögtön eldobni. Egyébként is, méreg gazdag vagy! Egy póló ide vagy oda, nem sok veszteség – oktattam ki a lányt, aki csak nagy szemekkel figyelt.
- Na ide figyelj! Hogy mersz te engem kioktatni?! – a „te” és „engem” szót direkt kihangsúlyozta. – Most biztos azt hiszed, hogy ilyen nagyon menő vagy, csak azért mert hirtelen ilyen nagy lett a szád!
- Ji Young, most csak úgy őszintén. Kettőnk közül ki is hiszi magát menőnek? – kérdeztem tőle halál nyugodtan felvont szemöldökkel. Tudtam, hogy ebből nem fogok jól kijönni, de valahogy nem érdekelt. Végre volt elég bátorságom, hogy bemossak neki.
- Te kis…! – üvöltött rám, majd már lendítette is a kezét, hogy megüssön. Igazából, már vártam, hogy mikor fog megütni, ezért nem okozott meglepetést. Gúnyosan elmosolyodtam, mire Ji Youngnál tényleg betelt a pohár. Lendített egy nagyot a kezével, de még mielőtt az célba ért volna, valaki elkapta a kezét. Mindketten csodálkozva pillantottunk a személyre, aki megvédett.
- Ji Young! – szólt parancsolóan a lányra.
- Jonghwan te szemét! Miért, miért véded mindig meg? – kérdezte könnyes szemekkel Ji Young, miközben kezével Jonghwan mellkasát finoman ütögette. – Én voltam a mennyasszonyod egészen addig, amíg ez meg nem jelent! Annyira jóban voltunk már gyerekkorunk óta! Szerelmesek voltunk, de aztán megjött ő és te eldobtad a barátságunkat, a szerelmünket miatta! – Jonghwan csak rezzenéstelen arccal hallgatta Ji Young mondandóját, kinek közben már könnyei is el kezdtek folyni.
- Egy valamit tisztáznunk kell – szólalt meg Jonghwan. – Te változtál meg, nem én. Nem miatta tettem félre a kettőnk közötti kapcsolatot, hanem miattad – Jonghwan nyugodt hangja rémisztő volt. Még sose hallottam valakit ilyen nyugodtsággal beszélni ilyen dolgokról.
- Mi? – lepődött meg Ji Young is.
- Annyira megváltoztál és elviselhetetlennél váltál. Tudod, sokáig ragaszkodtam a barátságunkhoz, mindenáron meg akartam tartani, de hiába figyelmeztettelek, hiába próbáltalak jó útra téríteni, te már menthetetlen voltál. Tudom, hogy megviselt a szüleid válása, apád halála, majd anyád újbóli házassága, de ennyire mélyre süllyedni nem kellett volna – közölte az igazságot a fiú. Nagyon meglepődtem a hallottakon. Azt eddig is tudtam, hogy Ji Young szülei zűrösek voltak, de ennyire…
- Hogy én változtam? – nevetett fel hisztérikusan Ji Young. – Te szerinted ugyanolyan maradtál volna, ha azt látod, hogy otthon az apád veri az anyádat, majd megöli az öcsédet, aztán az apád börtönbe kerül, ahol öngyilkos lesz, végül anyád újra megházasodik?! Te nem süllyedtél volna ilyen mélyre? Jonghwan, 14 éves voltam, szerinted nem lett volna semmilyen hatással rám ez az egész? De ha ez nem lett volna elég, minden barátom elhagyott, csak te maradtál nekem, erre még te is elhagysz. Nem volt senkim, aki kimentett volna a mélyvízből! Öngyilkossági kísérletet is tettem, de végül az irántad érzett szerelmem tartott vissza! Te nem tudod, hogy én mennyit szenvedtem! Honnét is tudnád, elvégre te mindig is anyuci kedvenc kis fiacskája voltál, aki mindent megkapott akkor is, ha nem is kért semmit! Neked mindig is meg volt a szerető családod, ezért honnét is tudnád, hogy milyen így felnőni! – kiabált Ji Young.
- Ji Young, te semmit sem tudsz rólam – felelte rezzenéstelen arccal Jonghwan.
- Hogy?
- Mindig is csak azt láttad és tudtad, amit mindenki más is, ám ez a valóságtól igen messze áll, és hidd el, én mindenkinél jobban tudom, hogy milyen is az igazi fájdalom – közölte a fiú, amin mindketten még jobban meglepődtünk, bár nekem nem sok időm volt kicsodálkozni és feldolgozni a hallottakat, ugyanis Jonghwan a karomnál fogva húzott el egy ismeretlen irányba.