Give up! (B.A.P. - Jongup)

Minden jelenlévő hangosan kiabált annak ellenére, hogy még el sem kezdődött a meccs. Izgatottak voltak, ami rólam nem volt elmondható. Soha nem izgultam egy mérkőzésem előtt sem. Nem mondanám, hogy azért, mert olyan nagyra voltam magammal, de tény és való volt, hogy még egy kihívást sem vesztettem el. Mindig én nyertem. És ezeknek a száma nagyon nagy volt, mert nem most kezdtem el a boxolást.

-            A ma esti kihívónk egy fiatal fiú, aki az utóbbi időben szélsebesen tört fel az élre! – harsogta a meccs közvetítője. Megszólalásakor rögtön elhallgatott mindenki a helyiségben.

A bemondó hangját hallva én is készülődni kezdtem. Bekötöttem a kezem, majd ráhúztam a piros boxkesztyűmet. Ugráltam egy párat, kiropogtattam a nyakam, a karom és a lábam, majd odaálltam az ajtóhoz, hogy amikor engem konferál be, tökéletes időzítéssel kiléphessek.

-            Mindenki csak úgy emlegeti, mint Moon angyal! – folytatta, mire a tömeg hangos sikolyban tört ki.  – Lássuk hát ezt az angyalt a bal sarokban! – kiáltotta, mire még hangosabban sikoltott fel a tömeg.

Lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Valami furcsa érzés kerített hatalmába az ellenfelem neve hallatán, ami leginkább az izgatottság és félelem keverékére hasonlított. Csakhogy én nem féltem és nem is izgultam. Inkább kíváncsi voltam, évek óta talán most először vártam a meccset. Érdekelt, hogy hogyan harcol ez az „angyal”, és hogy miért kapta ezt a becenevet.

Sebesen száguldottak a gondolatok a fejemben, de gyorsan le kellett állítanom magam. Nem akartam, hogy elterelődjön a figyelmem a meccsről. Még nem voltam olyan profi, hogy koncentrálás nélkül nyerni tudjak. És én nyerni akartam. Meg akartam mutatni ennek az angyalnak, hogy még bőven van hova fejlődnie, ha engem le akar győzni.

-            A másik sarokban pedig az eddig minden meccsből győztesen kikerült, legdögösebb, miss K! – jelentett be a közvetítő, mire a tömeg egyszerre kántálni kezdte a nevem: miss K, miss K, miss K.

Egy hatalmas mosollyal az arcomon léptem ki a szobából, amiben eddig tartózkodtam. A közönség, ahogy meglátott, még hangosabban mondta a nevem. Megcsókoltam a bal öklöm, majd büszkén felemeltem, mire mindenki hangos sikolyban tört ki. Arcomra levakarhatatlan mosoly ült ki ezt látva, és hiába próbáltam a közelgő meccsre gondolni, még annak sem sikerült megkomolyítania. A ringbe bemászva azonban rögtön lefagyott az arcomról a mosoly, és elkezdtem komolyan venni a dolgokat.

Gyorsan végigmértem a velem szemben álló fiút. Barna, felzselézett haj; sötét szemek; tetoválások a vállán és mellkasán; szakadt atléta és egy térdig érő melegítőnadrág; fekete boxkesztyű; elszánt tekintet. Láttam, hogy ő is gyorsan végigmért engem, majd halványan elmosolyodott. Nem értettem az okát, de felbosszantott. Nem tudtam, kinek képzeli magát, de eldöntöttem, hogy nem fogok kegyelmezni neki.

-            A játékszabályokat ismeritek, nincs övön aluli ütés, rendben?  - mondta a bíró, mire mindketten bólintottunk, de egy pillanatra se néztünk rá. Egyenesen egymás szemeibe bámultunk. Megpróbáltam olvasni a szeméből, de csak büszkeséget, egy kevés lenézést és kíváncsiságot láttam bennük.

Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Az egyetlen dolog, amit utáltam, az volt, ha lenéznek azért, mert nő vagyok. És az ő szemében pont ezt láttam. Mérhetetlen düh fogott el és egyik pillanatról a másikra meggyűlöltem az ellenfelem. Minél előbb végezni akartam vele.

-            Kezdjétek! – felelte a bíró, majd félre állt. Kezeim az arcom elé emeltem és felvettem a védekező pózt. Lassan araszoltam oldalra, miközben az ellenfelem mozdulatait figyeltem. Ki akartam ismerni a technikáját.

Reméltem, hogy ő is olyan lesz, mint eddig az összes ellenfelem, de ahelyett, hogy rögtön nekem támadt volna, ő is hozzám hasonlóan árgus szemekkel figyelt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire óvatos és megfontolt lesz. Már kezdtem érteni, hogy miért sikerült olyan gyorsan felkerülnie az élre. Ő is az agyával harcolt, mintsem az izmaival. Épp ezért nem volt szabad félvállról vennem.

Még vagy pár percig csak figyeltük egymást, de végül az ellenfelem unta meg előbb a várakozást. Én pedig pont erre vártam. Kivédtem minden ütését, egyszer sem hagytam, hogy megüssön. Ki akartam ismerni a támadási stílusát, amihez türelem kellett, és én végtelenül türelmes voltam.

Már egy jó ideje csak védekeztem, amikor úgy döntöttem, hogy kicsit élvezetesebbé teszem a meccset, és stratégiát váltottam. Hagytam, hogy egyszer-kétszer megüssön csak azért, hogy elbízza magát. Az ütései azonban mind gyengék voltak. Nem akart komolyan megsebesíteni. Ezt észrevéve csak még jobban forrni kezdett a vérem, és már nem érdekelt semmi, csak az, hogy legyőzzem, hogy a padlóra küldjem és megmutassam neki, engem nem szabad lebecsülni.

Egyáltalán nem kegyelmeztem neki, minden erőmet összeszedve püföltem. Nem adtam még időt sem neki, hogy felkészüljön a következő támadásaimra, folyamatosan ütöttem, így rövid időn belül többször is a padlón feküdt.

De még így is, hogy teljes erőből ütöttem, sokkal jobb volt, mint gondoltam volna. Nagyon sok ütésemet sikeresen kivédte és csak nehezen tudtam a padlóra küldeni. De ahogy telt az idő, ő egyre fáradtabb lett, én meg egyre dühösebb. Így hamarosan minden erőmet a jobb karomba gyűjtve kiütöttem. A bíró odament hozzá és tíz másodpercig számolt. Mivel ez idő alatt az ellenfelem nem kelt fel, én lettem a győztes.

A ringet elhagyva rögtön az öltözők felé vettem az irányt. Még mindig dühös voltam és le akartam valahogy vezetni a feszültségemet. Ezzel pedig hazáig várnom kellett, ezért nem akartam senkivel sem találkozni jelenleg.

Mielőtt azonban beértem volna az öltözőmbe, valaki elkapta a csuklóm és megállított. Türelmetlenül álltam meg és fordultam meg. Ha nem lettem volna dühös, akkor meglepődtem volna, hogy az ellenfelem áll mögöttem, de most csak még idegesebb lettem őt látva. Mit akar még tőlem?!

-            Tényleg olyan jó vagy, mint beszélik – felelte egy széles mosollyal az arcán, mire én csak megforgattam a szemem.

-            Csak azért állítottál meg, hogy közöld, milyen jó vagyok, vagy van más is, amit mondani szeretnél? – kérdeztem érdektelen hangon. Láttam, hogy egy pillanatra lefagyott a modortalanságomat hallva, de aztán mintha misem történt volna, folytatta.

-            Van más is – mondta még mindig mosolyogva, amit legszívesebben letöröltem volna az arcáról. – Csak gratulálni szerettem volna a győzelmedhez!

-            Kösz – válaszoltam még mindig közönyösen, de az „angyalt” nem sikerült elkedvtelenítenem.

-            Szeretném, ha találkoznánk még. Ráérsz valamikor a héten? Mondjuk holnap?

-            Én meg nem szeretnék találkozni veled – motyogtam az orrom alatt, de nem hallotta meg az „angyal”. – Bocs, de holnapra már van programom.

-            Ó, tényleg? Nagy kár – felelte kicsit szomorkás hangon, de aztán vidáman folytatta. – És holnapután?

Nem akartam nagyon bunkó lenni vele, de kezdett egyre jobban felmérgesíteni a makacsságával és naivitásával. Miért nem fogja fel, hogy nem akarok vele találkozni?

-            Akkor sem jó. Az egész hónapom be van táblázva, ezért nem érek rá soha! – förmedtem rá, majd gyorsan, mielőtt reagálni tudott volna, bementem az öltözőmbe. Nem érdekelt, hogy mennyire voltam vele bunkó vagy sem. Általában nem szoktam ilyen lenni, de alapból nem voltam jó hangulatban, és már akkor, amikor ránézek, nagyon ideges leszek. Irritál az egész lénye.

Szerencsére aznap már nem találkoztam vele. Csak remélni tudtam, hogy sikerült a tudtára adnom, kopjon le. Másnap délután ezért teljesen nyugodtan mentem be a városba sétálni egy keveset. Beültem egy kávézóba és az ablakon bámultam kifelé, amikor megpillantottam őt egyenesen felém tartani. Szerettem volna azt hinni, hogy nem látott meg, de tudtam, ez nincs így.

A kávézó ajtaja csilingelve nyílt ki, majd a rajta belépő fiú egyenesen az én asztalomhoz vette az irányt. Erre csak sóhajtottam egyet. Makacs.

-            Szia! – köszönt vidáman, majd leült velem szemben. – Azt hittem, van mára programod.

-            Apró változás történt – motyogtam, mire ő szélesen elmosolyodott.

-            Akkor gondolom nem bánod, ha egy kevés időt velem kell eltöltened.

De, igen is bántam. Nagyon is, de inkább lenyeltem a bunkóságomat. Arra gondoltam, ha nem tudtam elriasztani magamtól, akkor majd finoman adom a tudtára, hogy nem érdekel.

Az asztalra könyököltem, és rápillantottam. Ő rendelt valamit, mielőtt újra rám nézett volna.

-            És hogyan hívhatlak? – kérdeztem, mire ő csak elmosolyodott.

Istenem, csak el ne bízza magát!

-            Jongup – válaszolta. – És mi a te becses neved, vagy szólítsalak inkább miss K-nak?

Először bunkón oda akartam vágni neki, nem érdekel, hogyan szólít, de végül inkább normálisan válaszoltam.

-            Eun Mi – feleltem kurtán.

-            Szép neved van – dicsért meg, mire csak legyintettem. – De honnan jött a miss K név?

Kérdésére csak megvontam a vállam.

-            Még amikor elkezdtem boxolni, akkor aggatták rám. Azt hiszem, az első három győzelmem után jött, hogy olyan vagyok, mint egy királynő. A k betű innét a jött, a miss meg csak hozzáragadt – mondtam elgondolkodva.

-            Teljesen megértem – bólintott egyetértően, mire szorosan lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a dühömet.

Ezután még vagy egy óráig csevegtünk. Kezdtem egyre jobban elveszteni a türelmem, és már nagyon mehetnékem volt. Jongup viszont nagyon ráérősen üldögélt velem szemben. Egyébként egy nagyon kedves fiúnak tűnt, de engem valamilyen ismeretlen okból kifolyólag nagyon irritált. Kellemes volt a társaságában lenni, ha nem vesszük figyelembe a folytonos csajozó dumáját, ami minden alkalommal felidegesített, és csak nagy erőfeszítések árán tudtam figyelmen kívül hagyni.

-            Figyelj – tértem hirtelen a lényegre -, én nem randizok nálam gyengébbekkel. Egy nagyon kedves srác vagy, de – A mondatomat nem tudtam befejezni, mert Jongup félbe szakított.

-            Köszi – mosolyodott el. – Akkor gondolom, lenne kedved még találkozni velem máskor – felelte vidáman, mire tátva maradt a szám.

-            Nem, figyelj, én – kezdtem zavartan magyarázkodni, de megint nem tudtam végigmondani, amit akartam.

-            Holnap kettőkor a főtéren – kacsintott rám, majd felállt az asztaltól. – Akkor majd találkozunk. Mindenképp legyél ott! – mondta búcsúzóul, majd elhagyta a kávézót.

Még a szám is elfelejtettem becsukni, annyira meglepődtem. Nagyokat pislogtam, és amikor tudatosult bennem, hogy mit mondott, még jobban lesokkolódtam.

Ez. Meg. Mi. Volt? Most komolyan azt hiszi, engem le tud ezzel venni a lábamról? És randira hív? Ahelyett, hogy végre békén hagyna, azt hiszi, végre megszerezhet, mi? Most még is mit kellene tennem? Nem akartam olyan bunkó lenni, hogy nem megyek el, de ha ott leszek, azt fogja hinni, hogy nyert ügye van. Miért nem engedte, hogy befejezzem az mondatom? A fenébe is!

Idegesen álltam fel az asztaltól és hagytam el a kávézót. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy miért olyan biztos a dolgában Jongup. Vajon hány csajt csábíthatott már el ezzel a dumájával? Valamiért teljesen biztos voltam benne, hogy egy kaszanova. És én nem dőltem be neki.

Az este alig bírtam elaludni, és ennek az lett a következménye, hogy másnap pontban délután kettőkor pattantak fel a szemeim. Ahogy megláttam az időt, rögtön ki is ugrottam az ágyból és készülődni kezdtem. De ahogy ott álltam a tükör előtt már teljesen felöltözve, elbizonytalanodtam, hogy érdemes-e elmennem. Nem lenne sokkal egyszerűbb, ha nem jelennék meg? Nem jelentené ez azt neki, hogy nem érdekel?

Megráztam a fejem. Bármennyire is nem bírtam, nem akartam ennyire gonosz lenni vele. Az úgy korrekt, ha szépen elmegyek, és személyesen elutasítom. Ennyit még akkor is megérdemel, ha én nem bírom, és attól tartok, máshogy nem fog leszállni rólam.

Miután elkészültem, felültem egy buszra, ami elvitt a főtérre. Már jócskán elmúlott két óra, és kezdtem azt hinni, hogy már rég elment. Épp ezért, amikor megérkeztem, nem mentem közel. Nem akartam leégetni magam azzal, hogy odamegyek, mintha várnék valakit, aztán pár percen belül egyedül már megyek is el.

A nyakam nyújtogattam és minden ember arcát jól megnéztem, hogy megtaláljam Jongupot. Innen messziről viszont sehol nem láttam. Elment – gondoltam magamban, de a biztonság esetére azért odamentem a térhez, hogy közelebbről szemügyre vehessek mindenkit.

-            Mégis eljöttél – hallottam meg Jongup hangját a hátam mögül, amikor odaléptem a szökőkúthoz.

Hangja hallatán kicsit összerezzentem és zavartan fordultam felé.

Elégedett mosolyát látva rögtön ideges lettem, és mélyeket kellett lélegeznem, hogy nyugodt hangon tudjak megszólalni.

-            Igen, de nem miattad – feleltem kissé ingerülten, mire Jongup arcáról rögtön lehervadt a mosoly.

-            Mással jöttél ide találkozni? – kérdezte szomorúan, mire majdnem a képébe nevettem. Most komolyan féltékeny? Nem értettem, hogy miért, de rögtön dühös lettem, ahogy rájöttem erre.

-            Nem – válaszoltam bosszúsan. – Azért jöttem, hogy elmondjam neked, jobb, ha feladod. Nem érdekelsz, bárhogy is próbálkozol, megértetted? Nem riasztott el a bunkóságom, és amikor finoman akartam közölni veled, hogy nem randizom nálam gyengébbekkel, az egyik füleden be, a másikon kiment, amit mondtam. Kénytelen voltam hát eljönni, hogy végre tényleg felfogd, mi a helyzet – keltem ki magamból hirtelen.  Az elején próbáltam visszafogni még indulataim, de mondandóm végére érve egyre kevésbé sikerült.

Jongup ezt hallva tágra nyílt szemekkel bámult vissza rám. Olyan letörtnek látszott, hogy egy pillanatra megsajnáltam. Bűntudatom támadt, amiért így viselkedtem vele. Semmivel sem érdemelte ki, hogy ennyire bunkón beszéljek vele, de akkor mégis miért tettem így? Mi a fene van veled, Jang EunMi? 

Szorosan lehunytam a szemem, hogy szomorú arcát látva nehogy meggondoljam magam, és adjak neki még egy esélyt. De azért nem akartam annyira kegyetlen lenni vele, hogy rögtön faképnél hagyjam, ezért vártam még pár percet, hátha válaszol valamit még. Magamban persze azért imádkoztam, hogy ne mondjon semmit, majd mikor úgy gondoltam, nem fog, hátat fordítottam neki és elindultam.

-            Ha legközelebb le tudlak győzni, akkor meg fog változni a véleményed? – szólalt meg hirtelen komoly hangon, mire döbbenten torpantam meg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan gondolja ezt az egészet. Azt hittem, egy kaszanova és én csak egy lettem volna a sok lány közül. De most hirtelen meginogtam a hitemben. Ha valóban csak egy ilyenre kellettem volna, fáradozna ennyit a meghódításommal? Én a helyében biztos nem tennék így, de még ennek ellenére sem tudtam igazán bízni benne.

-            Nem – nyeltem egy nagyot. – Akkor sem változna meg.

-            De hát nem azt mondtad, hogy csak azért utasítasz vissza, mert legyőztél? – kérdezte, mire még jobban összeszorult a szívem. Nem akartam nagyon megbántani, ezért nem is mondhattam el az igazi okomat, amiért visszautasítom.

-            Figyelj, túlságosan meg kellene változnod ahhoz, hogy beléd szeressek – válaszoltam.

-            Akkor csak mond meg, hogy milyen legyek! – felelte egyre kétségbeesettebb hangon. Ezt hallva egyre nagyobb bűntudatom támadt, amiért nem volt az esetem, de mit tehettem volna?

-            Nem akarom, hogy megváltozz, mert akkor az már nem te lennél. Ne akarj az lenni, aki nem lehetsz. Keress inkább egy olyan lányt, aki olyannak fogad el, amilyen vagy. Ha keresel, biztos fogsz találni valakit – mondtam, majd mielőtt bármit is válaszolni tudott volna, elszaladtam innét, itt hagyva Jongupot teljesen egyedül csalódottságával.

Trust me! (INFINITE: Woohyun)

Ezt a oneshotot drága nővéremnek, Patrinak írtam ^^
------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Egy hete már, hogy naphosszat csak a sötétségbe burkolózva ülök a szobámban. Az idő csak telt, és én észre se vettem. Az éjszakák egybeolvadtak a nappalokkal, miközben láttam, ahogy a telefonom folyamatosan csörög. Nem vettem fel, egyetlen egyszer sem. Tudtam, hogy ki keres, és hogy mit akar mondani, de nem voltam kíváncsi rá, azok után nem.

Ha akkor tudtam volna, hogy később ez fog történni, bele se kezdtem volna az egészbe. Ha tehetném, visszapörgetném az időt, és aznap itthon maradnék, hogy ne találkozzak vele. Soha nem gondoltam volna, hogy pont ő fog majd ekkora fájdalmat okozni nekem.

Istenem, miért olyan fájdalmas a szerelem? Miért fáj ennyire a mellkasom, amikor másik lánnyal látom? Boldognak kellene lennem, hogy látom az ő boldogságát, de miért nem megy? Miért nem tudom egyszerűen csak elengedni, amikor ő már nem szeret? És ahelyett, hogy beszélnék vele, kerülöm…

Azt hiszem, félek attól, hogy elhagy az, akit még az életemnél is jobban szeretek, és csak a fájdalmas üresség maradna nekem.

Minden percben a vele töltött időre gondolok. Olyan jó volt vele, hogy akkor el se tudtam volna képzelni, hogy egyszer ilyen keserűen lesz vége. De a mai napig tisztán emlékszem arra a napra, amikor először találkoztunk…

Mindig is szerettem önkénteskedni, így minden nyáron kaptam az alkalmon, amikor mehettem valamilyen intézetbe beteg gyerekeket gondozni.

Aznap is ott voltam, és játszottam a gyerekekkel, amikor betoppant egy fekete hajú, mosolygós arcú fiatal férfi. Mindenki kíváncsian pillantgatott felé, mire ő még szélesebben elmosolyodott.

-       Sziasztok! – köszönt vidáman, majd beljebb jött. – Nam Woohyun vagyok, és azért jöttem, hogy veletek játsszak! – mondta jó hangosan, hogy mindenki meghallja. Még a hangjából is sütött, hogy mennyire jó kedve van.

Nem volt túl gyakori, hogy idegen jött ide, ezért Woohyun érkezte mindenkit meglepett. Még én sem tudtam róla, hogy mára várunk még egy önkéntest. Woohyunt azonban nem zavarta a kínos csend, bejött és helyet foglalt a gyerekek között. Rájuk mosolygott, majd elkezdte kérdezgetni őket, hogy mit szeretnének játszani, és a nevük felől érdeklődött. A gyerekek eleinte szégyenlősen viselkedtek, de nem tellett bele pár percbe, mire megnyíltak előtte. Mindannyian körbe állták és egyszerre beszéltek hozzá. Woohyun ezen is csak nevetett, miközben a hozzá közelebb állók fejét paskolgatta kedvesen.

Én teljesen ledermedve álltam egyedül ott, ahol akkor voltam, amikor megérkezett. Amint megpillantottam, mintha számomra megállt volna az idő. Csak a mosolyát és a szemeit láttam magam előtt, miközben heves szívverésemet hallgattam. Nem értettem, hogy mi ez a furcsa érzés, mert még soha nem éreztem ilyet ezelőtt.

Nem tudom, hogy meddig állhattam ott mozdulatlanul, de csak arra eszméltem fel, ahogy Woohyun a kezével legyez előttem.

-       Veled meg mi van? – kérdezte kedvesen, mire meglepetten néztem vissza rá, egyenesen a szemeibe, mire rögtön lekaptam róla a tekintetem és a padlót kezdtem el tanulmányozni.

-       Azt hiszem, kicsit elbambultam – válaszoltam halkan.

-       Hát az biztos! – nevetett fel, majd megfogta a kezem és lehúzott maga mellé.

Nem értettem, hogy miért ilyen kedves hozzám, egy idegenhez. Zavarban voltam, de Woohyun ha látta se tette szóvá.

-       És hogy hívnak? – kérdezte felém fordulva, miközben az egyik kislány az ölébe fészkelte magát.

-        Én… - kezdtem bele bizonytalanul. Annyira megbabonázott, hogy hirtelen még a nevemet is elfelejtettem... – Ji Sook vagyok.

-       Ji Sook? Szép neved van! – mosolygott továbbra is rám. Kijelentése hallatán elpirultam.

Egyszerűen nem ismertem magamra. Csak a nevemet dicsérte meg, és én már ettől ennyire zavarba jövök?

Pár percig csendben ültünk, csak a gyerekek beszéltek, de folyamatosan. Nagyon izgatottak lettek, hogy lett egy új „pajtásuk”, akivel játszhatnak.

Woohyun hirtelen a mutatóujját a szája elé emelte, ezzel jelezve, hogy maradjanak csendben egy kicsit. A gyerekek rögtön el is hallgattak, amin nagyon meglepődtem. Még nekem se sikerült rögtön mindet elhallgattatnom, de Woohyunnak egyből sikerült. Azt hiszem, nagyon megkedvelték, de ezen nem is csodálkozom.

-       Készültem nektek valamivel! – állt fel mosolyogva, miután az ölében ülő kislányt maga mellé tette. – Szerintetek mivel? – kérdezte a kisgyerekektől, mire ők egymás szavába vágva kiáltoztak be mindenfélét. – Attól tartok egyik sem talált – csóválta meg a fejét és megpróbált kicsit csalódott arcot vágni, amiért egyik ötlet sem talált, de nem tudott túl komoly maradni. – De azért remélem, hogy ez is tetszeni fog! Kövessetek! – bökött a fejével az ajtó irányába ismét egy széles mosoly kíséretében, mire mindenki lelkesen felugrott és már rohant is az ajtóhoz. Én is felálltam és mosolyogva figyeltem, ahogy az ajtónál tolonganak. Boldogsággal töltött el, hogy ennyire vidámnak láttam őket. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy egy idegennel ilyen gyorsan megbarátkoztak volna. Még engem is sokára fogadtak el, és máig se nyílt meg mindenki nekem.

-        Hová megyünk? – kérdeztem Woohyuntól halkan, nehogy a kicsik meghallják és elrontsam a meglepetést.

-        Ez neked is meglepetés – suttogta. – Egyébként a zongoraterembe.

-        Hová? – szaladt föl a szemöldököm a nem létező helyiség hallatán. – De hisz olyan nincs is!

-        Most lesz – kacsintott rám, majd előrenyomult a gyerekseregben, szélesre kitárta az ajtót előttük, és elindult valamerre, ahová a kicsik készségesen követték.

Én meg hitetlenkedve álltam ugyanott. Ötletem sem volt, hogy mit tervezhetett Woohyun, de nem akartam lemaradni róla, ezért végül jobbnak láttam, ha utánuk megyek és nem maradok le, mert még én se tudtam, hogy hol lett egy „zongoraterem”.

Egy darabig még nyomon tudtam követni, hogy hol járunk, de aztán átértünk egy számomra teljesen ismeretlen helyre. Ha jól tudom, akkor egy olyan folyosón mentünk keresztül, ahová nekem nem volt szabad bejárásom, valószínűleg emiatt nem volt ismerős.

Párszor jobbra, illetve balra kanyarodtunk a hosszú fehér falú folyosón, mire Woohyun megállt legelöl.

-       Hát… megjöttünk – mosolygott, majd kinyitotta az ajtót, és előre engedte a gyerekeket, meg engem is. A szobán teljes sötétség uralkodott, ezért semmit nem láthattunk abból, hogy Woohyun mit is rejthetett ide. De ahogy ő is belépett, felkapcsolta a lámpákat, így megpillanthattunk sok-sok párnát a padlón, és egy zongorát, ami a terem elején, egy kisebb emelvényen állt.

-        Üljetek le! – mutatott a párnákra, mire a gyerekek kíváncsian helyet foglaltak. Én nem ültem le, hanem a kis lurkók mögé álltam.

Woohyun csendben megszámolta a gyerkőcöket, majd egy széles mosoly kíséretében kiosztott mindenkinek egy kis plüss medvét, majd egy hatalmasat nekem adott, pontosabban az intézménynek.

-       Ezt a dalt én írtam csak erre az alkalomra, és remélem, hogy tetszeni fog, bár nem tudom, hogy mennyire fogjátok megérteni – beszélt a gyerekekhez, miközben leült a zongorához.

Kíváncsian lestem minden mozdulatát, és azon izgultam, hogy mikor kezd már el játszani, de amikor elkezdte… Egy lágy dallammal indult, de már az is annyira gyönyörű volt, hogy el nem mertem képzelni, hogy milyen lesz a többi része. És ha azt is hozzáveszem, hogy ő írta...

A lágyabb dallamot felvette egy kicsit ütősebb, amire rá is énekelt… Annyira gyönyörű és szép volt, hogy azt elmondani is lehetetlen. Visszafojtott lélegezettel hallgattam végig az egészet. A dalszövege nagyon megható volt, és a gyerekek valóban nem érhették meg, de én igen…

 Azt hiszem, ebben a percben - ha eddig nem tettem volna meg -, beleszerettem.

Ez a nap után elkezdtünk találkozgatni, majd randizni. Eleinte hetente csak egyszer ha elmentünk valahova, de ahogy telt az idő, egyre gyakrabban hívott el, míg végül el nem kezdtünk járni. Ez az idő maga volt menny! El sem tudtam volna képzelni, hogy vége lesz bármikor a kapcsolatunknak, de sajnos egy hete megtörtént…

Egy gyönyörű napnak néztünk elébe, sok napsütéssel. Tipikusan olyan idő volt, amit nem a négy

fal között érdemes tölteni, hanem a szabadban. Ezért mi is úgy döntöttünk, hogy a változatosság kedvéért pénzt nem sajnálva elmegyünk valahova. Választásunk egy vidámparkra esett.

 Késő délután volt már, és mi olyan egy óra körül jöttünk ide. Azóta itt voltunk, és nagyon jól szórakoztunk. Nagyon sok helyre felültünk, amiknek a többségén folyamatosan sikítoztam és Woohyun kezét szorítottam, annyira féltem, főleg amikor fejjel lefelé lógtunk.

A legutolsó körhinta, amire felültünk, a Viking nevű volt. Utána úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni is egy kicsit, ha már ilyen szép idő van. Út közben megláttunk egy standot, ami édességet árult. Eddig nem ettünk túl sokat, ezért beálltunk a sorba, hogy vegyünk valamit. Nagyon sokan álltak előttünk, de mi nem siettünk, ezért nem bántam különösebben, hogy várni kellett. Közben sokat beszélgettünk és szokásosan nevettünk.

Soha nem gondoltam volna, hogy ezen a napon, így fog tönkremenni eddig felhőtlen kapcsolatunk….

Boldogan beszélgettünk, mikor hirtelen hangokat hallottunk távolról, amik mintha nekünk szóltak volna.

-       Oppa! – kiáltott kislányos hangon az illető, majd ahogy megfordultunk, hogy megnézzük, ki az,  egy nagyon szép lányt pillantottunk meg, aki mint valami borús felhő telepedett rám. Woohyun a lányt látva szélesen elmosolyodott, de még mielőtt bármit is mondani tudott volna, a nyakába ugrott. Nem tudtam, hogy ki ő, de Woohyun látszólag nagyon is jól ismerte.

-        Annyira hiányoztál oppa! – mondta, miközben még mindig Woohyun nyakát szorította.

-        Jól van Hyeri, szállj le rólam! – nevetett Woohyun, miközben Hyeri elengedte. Woohyunnak még jobb kedve támadt, ahogy egyre jobban szemügyre vette Hyerit. Én valahogy kívülállónak éreztem magam mellettük és Woohyunnal ellentétben, hirtelen nagyon rossz kedvem lett. Nem értettem, hogy mit is keresek én pontosan Woohyun életében, amikor itt van neki ez a lány, aki sokkal szebb, mint én, és látszólag jól is ismerik egymást.

Nem tudtam nem őket bámulni kitágult szemekkel, miközben szívem majd meghasadt és bensőmet féltékenység járta át. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy biztos csak valamilyen rokona, akit rég nem látott már, de valahogy nem sikerült meggyőznöm magam, és amikor felém fordult Hyeri, rögtön tudtam, ki ő. Nem kellett több, hogy megértsem, én egy nem kívánatos személy vagyok, aki jobb lenne, ha felszívódna. Normál esetben maradtam volna, hogy megértessem vele, én vagyok Woohyun barátnője, és jogom van tudni, ki ő, de most nem így tettem. Ahogy kettejüket néztem, tökéletesen összeillettek, és Hyeri szeme csillogásából rögtön tudtam, hogy nagyon szereti Woohyunt.

Nem akartam Woohyun előtt összeomlani, hogy ezzel is megmutassam, nem bízom benne eléggé. Szívem összeszorult és gombóc nőtt a torkomban, ami megakadályozta, hogy bármit is mondjak, de nem is akartam így tenni. Csak szó nélkül hátat fordítottam nekik, és elmentem. Nem hagytam, hogy Woohyun bármit is megmagyarázzon. Attól tartottam, hogy túlságosan ki fogok borulni miatta; és féltem, hogy esetleg az lesz az igazság, amire én gondoltam.

Abban a pillanatban nem akartam, hogy Woohyun bármit is mondjon, csak azt kívántam, hogy hagyjon békén. Hallottam, ahogy utánam kiáltozik, de figyelmen kívül hagytam. Sebes léptekkel haladtam, majd egy idő után elkezdtem futni is.

Nagyon sokat gondolkodtam azóta, amióta a szobámban gubbasztottam. Vagy ezerszer átgondoltam a Woohyunnal töltött időt, és próbáltam magyarázatot találni a történtekre. Nem tudtam elképzelni róla, hogy csak kihasznált vagy megcsalt volna, de a féltékenység elszívta az összes erőm, amivel az ő szemszögéből is megnézhettem volna a dolgokat.

A hét első felét azzal töltöttem, hogy erőt gyűjtöttem, hogy Woohyun szemébe tudjak nézni, de abban a pillanatban, ahogy megfogtam a telefont, hogy felvegyem, minden erőm elszállt. Nem álltam még készen az igazságra. De most úgy éreztem, menni fog. Tudtam, hogy örökre nem maradhatok a szobámba zárkózva, és Woohyun sem fog rám várni örökké. Attól még, hogy elmenekülök az igazság elől, az ugyanaz marad, és én ezen nem változtathatok. Erősnek kell lennem, hogy szembe tudjak vele nézni, és eddig ez nem sikerült.

Remegő kézzel emeltem fel a telefonom és néztem meg a hívásaimat és SMS-eimet. Mind Woohyuntól volt… A hét elején személyesen is felkeresett, és folyamatosan csöngetett, de mivel nem nyitottam ki az ajtót, nem is próbálkozott többet ezzel. De telefonon egyre többet és többet hívott, de ahogy teltek a napok, ez is egyre kevesebb lett.

Nem volt még elég erőm ahhoz, hogy magam hívjam fel, és ő most pont nem hívott, ezért megnéztem az utolsó SMS-t, amit tőle kaptam.

„Kérlek, hadd magyarázzam meg! Gyere ma ötre a szokásos helyre!”

Ezt az SMS-t ma küldte, de nem tudtam eldönteni, hogy mit tegyek. Woohyun várni fog, én meg megfutamodnék?

Megráztam a fejem. Nem fogok tovább menekülni az igazság elől. Hiányzott Woohyun, de nagyon, és még utoljára szeretném látni, mielőtt tényleg vége lenne. Nem tudtam eldönteni, hogy meddig leszek képes tartani magam előtte, de nem érdekelt. Csak látni szeretném őt még! Még egyszer megölelni, szorosan, hogy soha ne kelljen elszakadnom tőle…

Megnéztem az órát, ami fél ötöt mutatott. Szívem hevesebben kezdett el dobogni, mert éreztem, hogy kifutok az időből. Nem törődtem a kinézetemmel, úgy, ahogy voltam, gyorsan felpattantam és már rohantam is a szokásos helyre. Nem tudtam, hogy mennyi idő alatt tudom megtenni ezt a távot, de siettem, nagyon.

Út közben többször is majdnem feladtam, de mindig új erőre kaptam, amikor Woohyunra gondoltam. Sokszor elestem, és a térdem felhorzsoltam, de nem érdekelt. Minél előbb Woohyunnal akartam lenni, még ha az az utolsó is lesz.

A színház ajtaját majd’ kitéptem a helyéről, de nem törődtem vele. Befutottam a nagy előadó terembe mosolyogva, elvégre oly hosszú idő után újra láthatom Woohyunt, de nem láttam senkit ott. Mosolyom egyből lehervadt, és a sírás kezdett el fojtogatni. Elkéstem… Nem tudtam, hogy mennyi az idő, de hogy Woohyun nem volt itt, azt bizonyította, hogy már rég elmúlt öt.

Még egy pár percig vártam, hátha felbukkan, de nem jelent meg. Egy szomorú sóhaj tört fel a torkomból, és már fordultam is volna meg, hogy elmenjek, amikor hirtelen felkapcsolódott egy lámpa, ami a színpad közepét világította meg. A szívem hevesebben kezdett el dobogni, ahogy megláttam Woohyunt a reflektorfény alatt egy zongorán azt a számot játszani, amit megismerkedésünkkor is előadott. Nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet, heves zokogásba kezdtem és a földre rogytam. Arcomat kezembe temettem. Nem bírtam rá nézni. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nem érdemlem meg Woohyunt. El akartam menni, de a lábaim földbe gyökereztek.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, amíg én a földön ültem, de már csak arra lettem figyelmes, hogy elhallgatott a zene, és valaki a karomnál fogva felhúz. Nem néztem a szemébe, nem bírtam. De Woohyun gyengéden megfogta az állam és felemelte. Ahogy belenéztem azokba a szemekbe, úgy éreztem, hogy bármit megadnék azért, hogy újra vele lehessek.

-       Bocsáss meg nekem - törtem ki. – Bocsáss meg, amiért én…

-       Sss!  - tette a mutatóujját a számhoz. – Nem kell semmit se mondanod. Én szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem mondtam el neked, hogy az unokatestvérem akkor jön haza. Elfelejtettem megemlíteni, hogy megbeszéltem vele egy találkozót aznapra, hogy veled is találkozhasson – mondta fojtott hangon. – Én…

Most rajtam volt a sor, hogy megakadályozzam mondandóját. Nem akartam hallani, ahogy bocsánatot kér, elvégre minden az én hibám volt. Meg se engedtem neki, hogy megmagyarázza…

-       Inkább csak felejtsük el, jó? – mondtam, mire Woohyun elmosolyodott, és szorosan megölelt.

One day we’ll meet again (EXO-K: Baekhyun)

Még mindig emlékszem rád, s a veled eltöltött időre. Még mindig érzem édes csókod, meleg karjaid, és azt a szeretetet, amivel ez alatt az egy év alatt szerettél. Azt ígérted, hogy soha nem hagysz el, de most mégse vagy velem. Eltűntél minden szó nélkül. Hiába keresett mindenki, nem találtunk meg. Mond miért vagy ilyen kegyetlen? Minden kívánságom az élettől csak az volt, hogy veled lehessek örökre, de nekem ennyi se járt. A hiba bizonyára bennem volt, de mond, oly mohó voltam, hogy el kellett veszítselek? Oly önző voltam, hogy el kellett hagynod? Istenek, kérlek, adjátok őt vissza nekem! Szeretném látni mosolygós arcát, melegséget árasztó szemeit; azt a fiút, kinek köszönhetően nem törtem össze sok évvel ezelőtt.

Az utolsó együtt töltött éjszakán azt ígérted, hogy még találkozni fogunk. Akkor még nem értettem, hogy miért mondtad ezt nekem, csak mostanra vált teljesen világossá, hinni azonban nem tudtam abban a két egyszerű szóban…

Egy hónapja már, hogy egyetlen igaz szerelmem, Byun Baekhyun eltűnt minden szó nélkül. A rendőrség már az első hét után feladta keresésed. Mindenki azt hitte, hogy meghaltál. Kezdetben én nem hittem el ezt, ám ahogy az idő telt, kezdtem kételkedni benne, mára már el is fogadtam.
Tudom, utálnom kellene téged, amiért csak így itt hagytál, ám szívem még mindig csak érted dobog. Hiszem, hogy valahol boldogan élsz egy nálam szebb, s kedvesebb lánnyal. Ez tartott eddig életben, mert az én életem nélküled egy fikarcnyit se ér. Te adtál nekem célokat és álmokat, te voltál a mindenem. Az én érzelmeim soha nem fognak változni, még ha a tieid igen.

Az utolsó éjszakán megígértem, hogy szeretni foglak bármi történjék, s te így mosolyogva elmentél… örökre.

Szobámban teljes sötét honol már egy hónapja. A Napfényt látni se akartam. Az ágyamon ültem térdem felhúzva, állam lábamon pihentetve, s kezeimben a közös képünket szorongatva. Mindketten mosolyogtunk, s boldogok voltunk.

 Ha tudtam volna, hogy ez fog történni, még jobban szerettelek volna, kihasználtam volna mindenegyes percet, amit veled tölthettem volna, s soha el nem engedtelek volna.
Miért fáj még mindig ennyi idő után is? Mindenki azt mondta, hogy majd az idő begyógyítja azt a sebet, amit te okoztál...

Enni mikor is ettem normálisan utoljára? Nem tudom, de nem is érdekel.

Egy hónapja bezárkózva gubbasztottam a szobámban, lábam ki se tettem akkor, mikor más esetleg megláthatott volna. Nem volt se kedvem, se erőm, hogy mással beszéljek. Csak sajnálkozni tudtak volna, de mire megyek a sajnálatukkal? Baekhyunt visszahozni nem fogja…

Még jobban megszorítottam a képet.

Nem sírtam, mert megígértem neked, hogy miattad sírni sose fogok. Ígéretek ostoba dolgok, melyek sose teljesülnek…

Sírni lett volna kedvem, de tudtam, hogy nem tehetem. Én megtartom ígéreteim.

Ahogy elnézegettem a közös képünk, furcsa érzés kerített hatalmába. Kirohantam a nappaliba, ahol a nevelőszüleim ültek a TV előtt. Mindketten riadtan kapták tekintetük rám, de nem érdekeltek, most nem. Minden figyelmem a TV-nek szenteltem. Épp a híradó ment.

-            Ma délben egy holttestet találtak a Han folyó partján. Valószínűleg a folyó vize sodorta a partra, de nem ott halt meg. Számos vágást találtak a testén. A holttest azonban elég jó állapotban volt, ebből arra következtettek, hogy nem rég halhatott meg, egy hétre saccoltak. A rendőrségnek azonnal sikerült beazonosítani a holttestet. Byun Baekhyun volt, ki egy hónapja minden nyom nélkül eltűnt. Nem volt nála semmi egy apró kis dobozt leszámítva, ami a szívénél volt. – Itt nem bírtam tovább, azonnal kirohantam a házból úgy, ahogy voltam: mezítláb, kezemben a képet szorongatva.

Meg sem álltam a Han folyóig. Amint odaértem, rögtön megpillantottam a sok rendőrt és mentőst. Odamentem hozzájuk. Először nem akartak odaengedni, de mikor elmondtam, hogy ki vagyok, utamra engedtek. Amint megpillantottam szerelmem arcát, nem bírtam tovább, elkezdtem sírni, nem is, inkább bőgni. Lerogytam a földre, s csak sírtam.

Valahol a szívem mélyén tudtam, hogy halott vagy, de így, holttestedet látva tudatosult csak bennem, hogy többé nem ölelsz át, s nem mondod azt, hogy csak álmodtam, miközben hajam simogatod.

Hogy meddig ülhettem így, nem tudom, mert már csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik rendőr hozzám szól. Könnyes szemekkel néztem fel rá.

-            Elnézést, Ön a barátnője volt? – kérdezte tőlem, mire bólintottam egy aprót. – Akkor minden bizonnyal ez Önt illeti meg – adta át a dobozkát. – Csoda, hogy nem ázott el, még vizes se volt… - A rendőr csak mondta és mondta, de én már rég nem arra figyeltem. Kinyitottam a dobozt, amiben megtaláltam egy közös képünk és egy levelet, amit nekem címzett. Kibontottam, majd olvasni kezdtem:

„Mikor a levelem olvasod, valószínűleg én már nem vagyok az élők sorai között. De mond, jól vagy? Milyen kérdés is ez, biztos nem vagy jól, de ugye nem sírtál sokat? Rendesen eszel? Nem fogytál sokat? Kérlek, bocsáss meg, hogy nem tudtam betartani az ígéreteim, és kérlek, bocsáss meg, amiért csak így elhagytalak. Nem volt más választásom. Megfenyegettek, hogy ha nem hagylak békén, megölnek. Nem akartam, hogy bántódásod essen, ezért úgy tettem, ahogy mondták. Szerettem volna, ha tudod, hogy én még mindig csak téged szeretlek!”

Amint a levél olvasását befejeztem, világossá vált számomra, hogy mit kell tennem.
Felpattantam a két képpel és a levéllel a kezemben, majd elindultam. Elrohantam a hídhoz, ami a Han folyón vezet keresztül. Elkezdtem sétálni rajta.

Tudtam, hogy ezt kell tennem. Habár Baekhyunt visszakapni nem tudtam, találkozni még találkozhatok vele, de csak egy módon.

Amikor a hídnak ahhoz a pontjához értem, ahonnét tökéletesen le lehet ugrani, megálltam, és felmásztam a korlátra. Teljesen szabadnak éreztem magam, ahogy ilyen magasan álltam, s csak a szél fújt.

Nem éreztem megbánást. Hamarosan mást se fogok…

-            Ennyi az emberi élet. A halál hirtelen jött, és elvitt mindenkit, akit igazán szerettem. Engem azonban elkerült. – Itt nyeltem egy nagyot. – Csak egy pillanat az egész, és már minden el is tűnik, amiért az ember egész életében dolgozott, s küzdött. Az életnek azonban a halállal nincs vége. A halálon túl találkozhatok szeretteimmel, és csak ez a lényeg – fejeztem be utolsó mondandóm, majd leugrottam a hídról. A fotót szorosan szívemhez öleltem.

 Zuhanás közben lepergett életem. Minden emlék, mely a Baekhyunnal töltött időt foglalta magába, erőt adott. Hamarosan találkozunk.

Az egész nem tartott pár másodpercnél tovább, ám nekem ez mégis egy örökké valóságnak tűnt. Rövidesen beleestem a jéghideg vízbe, majd minden elsötétült.

Hirtelen nyitódtak ki szemeim. A Han folyó partján feküdtem. Csodálkozva ültem fel, s néztem körbe. Nem haltam volna meg? A zuhanás halálos volt, ebben biztos voltam, de akkor mit keresek én itt? Nem értettem… Biztos nem menekültem meg…

-             Felébredtél? – hallottam meg az ismerős hangot.

-            Baekhyun! – ugrottam a fiú nyakába. Ő csak nevetve ölelt meg. – Tényleg te vagy az? – kérdeztem, majd elváltunk egymástól. Ahogy belenéztem szemeibe, nem bírtam ki sírás nélkül.

Könnyeim elkezdtek folyni, ezek most viszont örömkönnyek voltak. Tudtam, hogy találkozni fogunk még. Ennél többet én nem is kívánok, csak vele szeretnék lenni, örökre.

-            Persze – törölte le könnyeim. – Megígérted, hogy nem fogsz sírni, akkor most mégis miért itatod az egereket? Ittak már eleget! – mosolygott édesen Baekhyun. Felnevettem. Nem is tudom mikor nevettem utoljára ennyire felszabadultan. Végre visszakaptam azt, akiért bármit megtettem volna.

-            De te se tartottad ám be az ígéreteid! – durciztam be, mire Baekhyun nevetett fel. Nem bírtam ki, muszáj volt, hogy megöleljem újra. Baekhyun először meghökkent hirtelen „támadásom” miatt, de gyorsan visszaölelt. Szorosan magához ölelt. Újra biztonságban éreztem magam. Hosszú percekig voltunk egymás karjaiban. Olyan, mintha több éve nem láttuk volna egymást, és most egy perc alatt akarjuk bepótolni az elmulasztott időt. Miután elváltunk, újra én szólaltam meg.

-             De mi történt?

-            Meghaltál, és te is idekerültél – felelte, majd megfogta a kezem és felhúzott. – De gyere, még sok mindent kell megbeszélnünk – mondta, majd kézen fogva elindultunk.

Tudtam, hogy itt, ebben a világban már nem érhet semmi baj. Itt csak mi ketten vagyunk, s soha többé nem választhat el minket semmi és senki. Többé nem eresztem el.

Mosolyogva, boldogan és szökdécselve haladtunk a folyóparton. Néha-néha szaladgáltunk, fogócskáztunk, mint az ovisok. A homokban is fetrengtünk. S mindezt a lenyugvó nap narancssárgás fénye világította meg.  

Things I've never thought Part 2 (100% - Jonghwan)

Már vagy tíz perce sétálhattunk, de még mindig nem érkeztünk meg. Hiába kérdezgettem tőle, hogy hová megyünk, ő csak azt mondta, hogy titok, meglepetés, vagy hogy majd meglátom.
Hirtelen megálltunk, majd Jonghwan csillogó szemekkel rám nézett.
- Megjöttünk – mondta. – Kérlek, csukd be a szemed – felelte, majd megfogta a kezem, és el kezdett vezetni. Úgy tettem, ahogy mondta. Behunytam a szemem, és hagytam, hogy Jonghwan vezessen. Nem tudom miért, de megbíztam benne.
Pár perc múlva megálltunk.
- Most már kinyithatod – mondta Jonghwan, mire ki is nyitottam. A látvány, ami szemem elé tárult egyszerűen gyönyörű volt, de annyira, hogy a hideg futkosott a hátamon. Egy parkban voltunk, aminek közepén egy nagy-nagy tó volt egy híddal. A hídon volt egy-két pad. A tavat szép zöld fű vette körül, amiben virágok álltak. A füvön is csillogott a harmat, ahogy a nap sugarai rávetődtek. Ha ez még nem lett volna elég, még az ég is rájátszott a park jelenlegi szépségére.
A szám is tátva maradt.
- Ez… - kezdtem volna el dicsérni a helyet, de egyszerűen nem találtam megfelelő szavakat, ami tökéletesen ki tudta volna fejezni, mennyire elnyerte tetszésemet a látvány.
- Tetszik? – kérdezte.
- Igen – feleltem, mire Jonghwan elmosolyodott, majd megint megfogta a kezem, és elindult a tó felé. Neki támaszkodott a korlátnak, majd letekintett a tóra és a halakat kezdte tanulmányozni. Én csak úgy álltam, és azon gondolkoztam, hogy kérdezzem-e meg a múltjával kapcsolatos kérdéseim. Nagyon kíváncsivá tett. Szeretnék róla mindent megtudni.
- Figyelj… - kezdtem el bizonytalan hangon.
- Tudod, nagyon sajnálom, hogy Ji Young így viselkedik veled – szólalt meg Jonghwan szomorkás hangon. – Régen nem ilyen volt. Kedves, aranyos lány volt. Igazán szeretetre méltó volt. Részben viszont miattam lett ilyen, mint most. Tudom, hogy hibáztam, és hogy nem kellett volna elhagynom, de akkor megvoltak a saját problémáim. Ideges és feszült voltam, ezért nem bírtam elviselni Ji Young nyávogását is. Nagyon idegesített, ezért kezdtem elhidegülni tőle, miközben mindenkinél többre tartottam. Szüleim sose ismertem, ugyanis még születésemkor árvaházba adtak. Soha nem is kellettem nekik, de mivel nem ismertem őket, nem hagytak maradandó sebet a szívemen. Aztán nem sokkal az után, hogy az árvaházba kerültem, egy idős házaspár örökbe fogadott. Saját gyermekükként neveltek, és nagyon szerettek úgy, ahogy én is őket. 10 éves voltam, amikor a halál elragadta őket tőlem. Nagyon magam alatt voltam, viszont ott volt nekem Ji Young, aki habár nem tudott semmiről, mégis elfeledtette velem a gondokat. Így, 10 évesen újra árvaházba kerültem, ám megint nem töltöttem ott sok időt. Egy fiatalabb házaspár fogadott örökbe. Nekik már volt egy fiúk, aki idősebb volt nálam. Ő nagyon nem szeretett, ezért folyton rosszalkodott, amit sikeresen mindig rám fogott. Mivel a szülők nagyon szigorúak voltak, kemény büntetést kaptam és megutáltak. Úgy viselkedtek velem, mint holmi bűnözővel. Nagyon rossz érzés volt. Aztán a „bátyám” elköltözött, és végül is mi is elköltöztünk innét Szöulba, amit Ji Youngék is követtek. Nagyon sajnálom, hogy én nem lehettem Ji Young támasza a nehéz időszakában úgy, mint ő nekem, ezért akarom, hogy boldog legyen, ha már én
- Akkor miért nem adsz neki még egy esélyt? – szakítottam félbe a mondandóját. Jonghwan csodálkozva kapta fel a fejét. – Ha szeretnéd, hogy boldog legyen, adj neki még egy esélyt. Annak nincs semmi értelme, hogy magad marcangolod amiatt, amin már nem változtathatsz. A múlt nem változik, viszont a jövőt te formázod – mondtam, majd ellöktem magam a korláttól és elmentem. Nem tudom, hogy hova, de a lábaim csak vittel előre és előre ezen az ismeretlen tájon. Végül vagy egy húsz perces séta után megálltam egy parknál, ahol a legelső fa tövébe lekuporodtam, lábaimat közel húztam magamhoz, majd a kezemmel átöleltem és állam ráraktam.

Miért vagyok ilyen naiv és vak? Miért hittem el, hogy szeret és törődik velem? Olyan szép volt, hogy igaz legyen… és most itt tartok; ülök egy fa tövében, miközben szívem majd megszakad. Persze, hogy Ji Youngot szereti, elvégre ő szép és menő, és teljesen összepasszolnak. Én mégis elhittem, hogy ő engem szeret…
Könnyeim elkezdtek megállás nélkül folyni. Először csak szépen csendben, majd ez átváltott heves zokogásba. Kezem szívemre helyeztem, mely annyira fájt, hogy azt elviselni lehetetlen volt. Szaggatottan vettem a levegőt.
Miért ilyen nehéz? Miért ilyen fájdalmas a szerelem? Sokkal jobb lenne, ha soha semmit nem éreznék.
- Fáj… - suttogtam, majd kezemmel megszorítottam a szívem helyét.
Ahogy egyre csak sírtam, az eső is eleredt. Zuhogott, villámlott és dörgött. Perceken belül sötétség borult az egész városra. Táskámban ugyan volt esernyő, de erőm nem volt, hogy elő is vegyem, inkább hagytam, hogy teljesen elázzak.

Nem tudom, hogy hány órája ülhettem már itt. Teljesen megszűnt körülöttem az idő, egyáltalán nem érzékeltem semmit. Változni se változott semmi, egy dolgot leszámítva: már nem sírtam. Könnycsatornáim vagy elapadtak, vagy már elfogadtam a valós tényeket. Szívem még mindig fájt, de már meg se kottyant, szinte észre se vettem.
Fel akartam állni, hogy megkeressem a többieket, de rájöttem, hogy egy vad idegen városban vagyok, ahol biztos nem találnék rájuk, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy eltévedtem. Viszont ha tudnám is, hogy hol vannak, akkor se érné meg visszamenni, csak azért, hogy Ji Young önelégült fejét nézzem, és hogy akkor és ott taposson a lelkembe, amikor és ahol a leggyengébb vagyok. Nem, én ebből nem kérek. Mindenki jobban járna, ha soha többé nem látnának, bár sokan amúgy se vesznek észre, ezért teljesen mindegy, hogy hol vagyok. Fogadni mernék, hogy még a tanárok se vették észre, hogy nem vagyok velük…
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben. A kívülállók csak azt látták, hogy gondterhelten sóhajtozok. Felnéztem az égre. Sokáig meredtem felfelé, aztán lépteket hallottam a közelből, ezért a hang irányába fordultam. Egy alak tartott felém. Gyorsan elkaptam a tekintetem, nehogy észrevegyen, de attól tartok, hogy már késő volt.
- Mit csinál egy ilyen szép lány egyedül az esőben? – jött oda hozzám. Nem tehettem mást, minthogy ránézzek, ha már hozzám beszél. Most így közelebbről megnézve, elég fiatal volt, olyan körül lehetett mint én. Helyes is volt, de nagyon nem volt szimpatikus, ezért inkább nem is válaszoltam, csak lesütöttem szemeim.
- Na, miért nem válaszolsz? – az „a”-t direkt elhúzta, majd szája szélét lebiggyesztette, jelezve, hogy nem tetszik neki. Engem viszont nem hatott meg, továbbra se szóltam egy mukkot se. Ő viszont nem zavartatta magát: megfogta az állam és felemelte a fejem, majd maga felé fordította. Egyik ujjával végig simított alsó ajkamon, majd elkezdett közeledni felém. Végig futott rajtam a pánik, és hogy én ezt nem akarom vele csinálni. Ajkaink már majdnem teljesen összeértek, mikor még időben kapcsoltam, és két kezem mellkasára tettem, ezzel megállítva közeledését.
- Kérlek, ne! – suttogtam, mire a fiú elmosolyodott.
- Úgy tűnik mégse vitel el a cica a nyelvedet teljesen – mondta, majd újra közeledni kezdett.
- Ne! Én mást szeretek! – állítottam meg újra. Hirtelen nem jutott jobb az eszembe, de próbáltam ezzel is az időt húzni, hátha jön valaki, aki megment.
- Nem is kell szeretned, csak élvezd. Lazulj el egy kicsit, és hidd el, élvezni fogod – suttogta szinte a számba.  – Ígérem, nem fog fájni – mondta, majd lecsapott az ajkaimra. Semmi gyengédség sem volt csókjában. Követelőző és vad volt. Hiába próbáltam eltaszítani magamtól, nem sikerült. Aztán hátradöntött a fűben és rám feküdt, majd kezét a pólóm alá csúsztatta és hasam simogatta. Egyszerűen nem tudtam megakadályozni. Keze végül melleimnél kötött ki, amit jól meg is markolt. Ajkaim mindeddig jól összeszorítottam, nehogy nyelve utat nyerjen, de amikor melleimhez ért, véletlenül gyengült a szorításom. Kapott az alkalmon persze. Most már láttam, hogy minden próbálkozásom hiábavaló vele szemben. Egyszerűen csak el kéne fogadnom a sorsom…
- Seungyeon! – hallottam meg egy ismerős hangot. Látni sajnos nem láttam, de mintha Jonghwan lett volna. Szemeim oldalra fordítottam, és megláttam Jonghwan távolodó alakját. Azt hittem, hogy most rögtön elsírom magam. Végre itt volt valaki, aki megmenthetne, erre elmegy, és én nem tudok szólni neki. A következő pillanatban elváltak ajkaink, hogy normálisan levegőhöz jussunk. Én kihasználtam ezt az utolsó esélyt.
- Jonghwan kérlek segíts! – ordítottam torkom szakadtából. A fiú, ki még mindig rajtam volt, kezével tapasztotta le szám, nehogy még egyszer segítségért kiáltsak. Legnagyobb szerencsémre Jonghwan meghallott. Hozzám futott, és a zaklatóm felrántotta, majd jó nagyon behúzott neki, így hátra is zuhant.
- Egy ujjal se merj többet hozzá érni, meg értetted? – üvöltözött vele. A zaklatóm többet nem is szólt, csak elhúzta a csíkot. Biztos jó nagyon kapott…
- Jól vagy? – kérdezte Jonghwan tőlem kedvesen, majd felsegített. Hogy őszinte legyek, én már nem értek semmit. Jonghwan olyan mérges volt, mint még soha. Teljesen olyan volt, mintha ennyire fontos lennék neki…
- Köszi – suttogtam alig hallhatóan. Azt hiszen, egy jó pár napig nem lesz hangom…
Jonghwan nem szólt egy szót se, csak magához rántott, és jó szorosan átölelt.
- Kérlek többet ne hagyj csak úgy el! Azt hittem, hogy sose foglak megtalálni! – mondta, miközben fejét a nyakamba fúrta. Én csak álltam, majd valami nedveset éreztem a vállamon. Jonghwan sír?
- Jonghwan kérlek, ezt nem szabad – toltam el magamtól. Jonghwan meglepődött arcával találtam szembe magam, ami majdnem megingatott. – Te mást szeretsz – suttogtam halkan, mire Jonghwan jóízűen felnevetett, amit én nem értettem.
- Te kis butus – simogatta meg a fejem. – Azt hitted, hogy Ji Youngot szeretem? – kérdezte mosolyogva, mire én bólintottam egy aprót. – Akkor bizony tévedtél – mondta, miközben végig simított arcomon, majd lágyan megcsókolt. Nem tudtam, hogy mit tegyek, de végül viszonoztam azt. Teljesen összezavart… akkor mégis engem szeret?
Pár perc múlva elváltunk egymástól.
- Seungyeon, én szeretlek téged. Azt szeretném, ha mellettem lennél. Lennél a barátnőm? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Igen – válaszoltam, majd megcsókoltam.

Életem ez a nap óta gyökeresen megváltozott, amit egy cseppet sem bántam, ugyanis végre azzal lehettem, akit oly régóta szeretek.

Things I've never thought Part 1 (100% - Jonghwan)

A nap már korán reggel szépen sütött, felhő nem volt az égen, és ahogy a nap rásütött a fűre, azon megcsillantak az esőcseppek, jelezve, hogy tegnap nagy vihar volt.
Még csak reggel hat óra volt, de nekem már fel kellett kelnem. Hét órára beszéltük meg a találkozott a sulinál az osztállyal, ugyanis kirándulni megyünk. Osztálykirándulás jellegű, de mi nem neveztük annak, egyébként is csak egy napos volt. Busanba mentünk, ami eléggé messze van Szöultől főleg, hogy mi busszal is megyünk. Ezért kellett ilyen volna ilyen korán felkelni, de nem is én lettem volna, ha nem kések el. Háromnegyed hétkor keltem, negyedóra alatt felöltöztem és megreggeliztem, aztán még egy negyedóra alatt, ami normál tempóban fél óra, odaértem a sulihoz. Már mindenki felszállt, és csak rám vártak. Az én osztályom és még egy másik osztály ment. Amikor felszálltam a buszra, már nem volt hely, illetve egy volt, de oda nem akartam ülni. A busz hátuljában ültek a menők és beképzeltek, a busz elején és közepén pedig a többiek. Az egyetlen hely a busz hátuljában volt egy menő srác mellett. A hideg is kirázott a gondolattól, hogy mellé kell üljek.
- Seungyeon – szólított az osztályfőnök -, ülj le, mert szeretnénk indulni.
- Rendben – válaszoltam egy sóhaj kíséretében, majd hátramentem és elfoglaltam az ablak melletti helyet. Nem szóltam egy szót se a mellettem ülő Jonghwanhoz. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm és elindítottam a zenét. Nem akartam hallani, hogy miről beszélnek.

Egy nagyon gazdag gimnáziumba járok, ahol minden diák dús gazdag, elkényeztetett és beképzelt. Az én szüleim is gazdagok, de nem kényeztettek el, szerencsére. Arra neveltek, hogy meg kell dolgozni a pénzért, és ha valamit el akarok érni, tanuljak. Így is tettem; sokat tanulok, és kiváló bizonyítvánnyal rendelkezek, ezért kiközösítettek az osztályból, még az egész suliból is. Sokat piszkálnak és bántanak, de az évek során megtanultam láthatatlannak lenni. Reméltem, hogy most is sikerül.

Jonghwan a suli legmenőbb sráca, sok barátja van és sok menő csak ráhajtott, de ő mindet lerázta és még egy barátnője se volt. Csendes és mindenkivel hűvösen viselkedik. Nevetni még sose láttam. Tekintélyt parancsoló kisugárzása van, ezért ha barátaival mondjuk a folyosón sétál, mindenki automatikusan utat enged nekik.

Az elsuhanó tájat figyeltem, miközben zenét hallgattam. Próbáltam nem észrevenni, ami a hátam mögött az ötös helyen ülő lányok csináltak: a hajamat húzogatták, a székem rugdosták és a lábukat feltették a székre, így az pont a nyakamba lógott. Először nagyon zavart, de miután megszoktam, elaludtam.

Nem tudom, mennyi ideig aludhattam, de hangos kiabálásra ébredtem. Rólam volt szó, ezért szemeim nem nyitottam ki, így azt a látszatott keltettem, hogy még mindig alszok.
- Annyira hülye vagy! – kiabált Ji Young, a suli legnépszerűbb csaja.  –Mit eszel ennyire rajta? Pénze igaz, hogy van, de egy banyarém és egy stréber! – akadt ki hisztérikusan. Nem tudom, hogy kivel kiabált ennyire, de ennyire kiakadni, mellesleg egy buszon… A tanárok meg persze nem szólhatnak rá, mert ő az egyik leggazdagabb diák, és a suli sok pénzt kap tőlük.
- Jonghwan válaszolj már! – förmedt rá Ji Young.
Azt hittem, hogy a vér is megfagy bennem ebben a pillanatban. Teljeséggel lehetetlen, hogy rólam legyen szó! Jonghwan engem biztos nem szeret! Nem is ismerjük egymást, és csak párszor „beszéltünk”, ami igazából vita volt. Emlékszem, hogy volt pár összetűzésünk, ahol én soha nem hagytam magam. A kommunikációnk ennyiben el is fogyott.
Hogy őszinte legyek, szerelmes vagyok Jonghwanba, bármennyire is bennem van, hogy utálom, és bármennyire nem akartam ezt eleinte beismerni. Nem tehetek róla, de ez az igazság. De ezt elhinni akkor sem akartam. Egyszerűen teljeséggel lehetetlen volt számomra, hogy igaz legyen, amit Ji Young állít. Én már azzal megelégedtem, hogy mindennap láthatom, mivel egy osztályba járunk, és akkor most kiderül, hogy ő is szeret engem… Ez képtelenség… biztos nem rólam van szó…
- Mindenki tudja, hogy szereted azt a kis fruskát, de miért? Miért nem engem? Sokkal jobban illek hozzád mint ő – folytatta Ji Young. – Miért kell megvédened őt folyton? Nem is értem miért hallgattam rád – túrt bele a hajába idegesen.
Először nem esett le, hogy ezt mire érti, de aztán rájöttem. Már régóta nem piszkáltak… Lehetséges, hogy ő állította le őket?
Jonghwan továbbra se válaszolt.
- Miért nem válaszolsz, ha? Jonghwan! – vitte fel a hangnemet annyira, hogy szinte már sikított. – Annyira szégyelled, hogy válaszolni se vagy képes? - vonta fel szemöldökét a lány.
Senki se válaszolt, csendben ült mindenki. Végül megszólalt valaki.
- Ji Young állj már le! Egyáltalán nem tartozik rád ez az egész. Miért nem tudod már felfogni, hogy senkit se érdekelsz?! – szólt rá Ji Youngra Jonghwan egyik haverja.
Ji Young egyből elhallgatott és fújtatva leült, ezzel jelezve, hogy mennyire nem tetszik neki ez.
Mivel már vége volt a „beszélgetésüknek”, kinyitottam a szemeim. Úgy tettem, mintha semmit se hallottam volna.

Az út további része nyugisan telt. Itt hátul mindenki kiabált, elől a tanárok pedig csak fejcsóválva tűrték a pokol elszabadulását, mást úgyse nagyon tehettek.
ÉN javarészt aludtam, közben zenét hallgattam, már amennyire ekkora hangzavarban lehetett hallani valamit. A többiek a kiabálás mellett folyton ettek. Ez így baj nem is lett volna, ha nem a nyakamba morzsáztak volna, aztán a szemetet átdobták hozzám, mintha én szemeteltem volna…

Olyan tíz óra környékén értünk Busanba. Teljesen elgémberedtek a végtagjaim, így megváltás volt felállni és leszállni a buszról. Elsőnek akartam leszállni, ennek ellenére én voltam az utolsó. Mindenki tolakodott és én ebből nem kértem. Inkább megvártam, míg mindenki leér, aztán mielőtt leszálltam volna, a szemét nagy részét visszarugdostam a tulajdonosainak, majd felkaptam a táskám és én is leszálltam. Beszippantottam a friss levegőt és kinyújtóztattam az elgémberedett végtagjaim. Ahogy így álltam a busz árnyékában észre se vettem, hogy a többiek már elindultak. Gyorsan utánuk mentem.

A sor legvégén kullogtam kicsit lemaradva az utolsóktól. Valahogy annyira nem volt kedvem ehhez az egész kiránduláshoz főleg, hogy be is volt borulva, habár a nap sugarai áthatoltak a felhőkön, mégis látszódott, hogy ez amolyan vihar előtti utolsó napsugár.
Minden lány rövid sortban, pántnélküli fölsőben és saruban mászkált. Hajuk kontyban és szemükön napszemüveg díszelgett. Valóban meleg volt, bár eléggé fülledt volt. Rajtam is egy rövid farmersort volt kantárral, fehér rövid ujjú felsővel, amin farmermellény volt. Lábamra pedig tornacipőt húztam. Táskámban volt esernyő is, ugyanis készültem arra, hogy eshet is.
Hirtelen megállt mindenki, amit én későn vettem észre, ezért neki mentem az előttem álló Ji Youngnak, aki éppen egy ivott egy doboz kólát, de mivel én neki mentem, az ital pólóján landolt. Megszeppenve figyeltem, ahogy hátrafordul, majd átkokat szóró szemekkel nézett rám. Egyik kezében a kólás doboz, a másikban semmi nem volt.
- Te! – jött picit közelebb hozzám.  –Tudod te, hogy mennyire drága volt ez a fölső? Mellesleg még váltó pólóm sincs! Most neked köszönhetően égethetem magam itt mindenki előtt! – üvöltözött velem Ji Young, miközben mutatóujjával folyamatosan a vállam bökdöste.
- Állj már le! – förmedtem rá, majd kezét ellöktem magamtól. – Egy: nem én tehetek róla, hogy ilyen hirtelen álltál meg, kettő: még hogy drága? Ugyan ne nevettess már! Ez csak egy egyszerű pántnélküli póló, aminek még csak mintája sincs, úgyhogy nem tudom, hogy hol vehetted, de biztos nem volt olyan drága, mint mondod. Ilyen fölsőt bárhol lehet venni, sőt még ki i mosható, nem kell ezért rögtön eldobni. Egyébként is, méreg gazdag vagy! Egy póló ide vagy oda, nem sok veszteség – oktattam ki a lányt, aki csak nagy szemekkel figyelt.
- Na ide figyelj! Hogy mersz te engem kioktatni?! – a „te” és „engem” szót direkt kihangsúlyozta. – Most biztos azt hiszed, hogy ilyen nagyon menő vagy, csak azért mert hirtelen ilyen nagy lett a szád!
- Ji Young, most csak úgy őszintén. Kettőnk közül ki is hiszi magát menőnek? – kérdeztem tőle halál nyugodtan felvont szemöldökkel. Tudtam, hogy ebből nem fogok jól kijönni, de valahogy nem érdekelt. Végre volt elég bátorságom, hogy bemossak neki.
- Te kis…! – üvöltött rám, majd már lendítette is a kezét, hogy megüssön. Igazából, már vártam, hogy mikor fog megütni, ezért nem okozott meglepetést. Gúnyosan elmosolyodtam, mire Ji Youngnál tényleg betelt a pohár. Lendített egy nagyot a kezével, de még mielőtt az célba ért volna, valaki elkapta a kezét. Mindketten csodálkozva pillantottunk a személyre, aki megvédett.
- Ji Young! – szólt parancsolóan a lányra.
- Jonghwan te szemét! Miért, miért véded mindig meg? – kérdezte könnyes szemekkel Ji Young, miközben kezével Jonghwan mellkasát finoman ütögette. – Én voltam a mennyasszonyod egészen addig, amíg ez meg nem jelent! Annyira jóban voltunk már gyerekkorunk óta! Szerelmesek voltunk, de aztán megjött ő és te eldobtad a barátságunkat, a szerelmünket miatta! – Jonghwan csak rezzenéstelen arccal hallgatta Ji Young mondandóját, kinek közben már könnyei is el kezdtek folyni.
- Egy valamit tisztáznunk kell – szólalt meg Jonghwan. – Te változtál meg, nem én. Nem miatta tettem félre a kettőnk közötti kapcsolatot, hanem miattad – Jonghwan nyugodt hangja rémisztő volt. Még sose hallottam valakit ilyen nyugodtsággal beszélni ilyen dolgokról.
- Mi? – lepődött meg Ji Young is.
- Annyira megváltoztál és elviselhetetlennél váltál. Tudod, sokáig ragaszkodtam a barátságunkhoz, mindenáron meg akartam tartani, de hiába figyelmeztettelek, hiába próbáltalak jó útra téríteni, te már menthetetlen voltál. Tudom, hogy megviselt a szüleid válása, apád halála, majd anyád újbóli házassága, de ennyire mélyre süllyedni nem kellett volna – közölte az igazságot a fiú. Nagyon meglepődtem a hallottakon. Azt eddig is tudtam, hogy Ji Young szülei zűrösek voltak, de ennyire…
- Hogy én változtam? – nevetett fel hisztérikusan Ji Young. – Te szerinted ugyanolyan maradtál volna, ha azt látod, hogy otthon az apád veri az anyádat, majd megöli az öcsédet, aztán az apád börtönbe kerül, ahol öngyilkos lesz, végül anyád újra megházasodik?! Te nem süllyedtél volna ilyen mélyre? Jonghwan, 14 éves voltam, szerinted nem lett volna semmilyen hatással rám ez az egész? De ha ez nem lett volna elég, minden barátom elhagyott, csak te maradtál nekem, erre még te is elhagysz. Nem volt senkim, aki kimentett volna a mélyvízből! Öngyilkossági kísérletet is tettem, de végül az irántad érzett szerelmem tartott vissza! Te nem tudod, hogy én mennyit szenvedtem! Honnét is tudnád, elvégre te mindig is anyuci kedvenc kis fiacskája voltál, aki mindent megkapott akkor is, ha nem is kért semmit! Neked mindig is meg volt a szerető családod, ezért honnét is tudnád, hogy milyen így felnőni! – kiabált Ji Young.
- Ji Young, te semmit sem tudsz rólam – felelte rezzenéstelen arccal Jonghwan.
- Hogy?
- Mindig is csak azt láttad és tudtad, amit mindenki más is, ám ez a valóságtól igen messze áll, és hidd el, én mindenkinél jobban tudom, hogy milyen is az igazi fájdalom – közölte a fiú, amin mindketten még jobban meglepődtünk, bár nekem nem sok időm volt kicsodálkozni és feldolgozni a hallottakat, ugyanis Jonghwan a karomnál fogva húzott el egy ismeretlen irányba.